Prológus
Fordította: Mandy
Kinyitottam a csipás szemeimet, félig ébren a
szex utáni boldogságtól, amikor a rajtam fekvő meztelen nő megmozdult, testének
puha melege megsimogatott. Kicsusszant az ágyból, ezáltal lélegzetelállító
látványt nyújtva felém a világ legtökéletesebb fenekéről, amitől a mosolyom
lelkesebb lett… de aztán felvette a bugyiját, és a melltartójáért nyúlt.
Várj, nem, ennek
nem kellett volna megtörténnie. Visszapislogtam magam a teljes tudatosságba,
megpróbáltam felülni, de majdnem kurvára lehetetlennek tűnt. – Mit
csinálsz? Mi a baj?
Nem válaszolt, ami nem lepett meg. Mióta
találkoztunk, nem tudtam egy tucatnál több szót kihúzni belőle, és azok sem
angol szavak voltak. De Jason Derulo dalszövegei szerint a popsija nem is
szorult magyarázatra. Legalábbis akkor nem.
De nyilvánvalóan most már igen, mert egy
selymes fekete csipkével takarta el. A francba, nagyon is jól nézett ki abban a
selymes fekete csipkebugyiban, különösen hátulról, ahonnét láthattam, ahogy a
két napbarnított farpofa kikukucskál a csipke alól.
– Nem mész még, ugye? – próbáltam
újra felülni. Még mindig nem sikerült. Komoran néztem a szőr borította
bilincsekre, amik az ágy fejtámlájához szorítottak, és morogtam magamban néhány
másodpercig, mire el tudtam fordulni ebben a kissé függőleges pozícióban.
A szoba túlsó felén a lány felvette a feszülős
fekete jóganadrágját, amit tegnap este a fogaimmal húztam le róla.
Úgy gondoltam, itt volt az ideje, hogy
elővegyem középiskolás spanyol nyelvtudásomat. Ennek csúnya véget lehet, de nem
foglalkoztam vele.
– Sentarse. – A francba, nem. Ez azt
jelenti ül, és nem azt, hogy marad, nem?
– Quedarse – próbálkoztam újra, mert
végül eszembe jutott a megfelelő jelentése a marad szónak.
Nadrágja derékgumija felháborodva csattant a
helyére a csípőjén, amikor megfordult, és egy halálos pillantást lövellt felém.
Nem hibáztattam érte. Épp most adtam
neki kutyaparancsokat.
Összerándultam és megismételtem. – Quedarsa
– majd hozzátettem egy szánalmas kis Por favor-t.
Sóhajtott és a szemeit forgatta, aztán magára
húzta a felsőjét, és a táskájáért nyúlt.
– Ne! Ne menj el. Kérlek, ne menj el. Ne
haragudj. Nem tudom, mit csináltam rosszul, de ne haragudj. Bassza meg, hogy
mondják spanyolul, hogy bocsánat?
– Lo siento – mondta, hangja halk
szexi hümmögés volt, ami közel állt a suttogáshoz.
Fogalmam sem volt, mit jelent a lo siento, de pokoli szexinek hangzott
az ajkairól. A testem válaszolt, és be kellett hajlítanom a lábamat, hogy
megpróbáljam eltakarni a védtelen merevedésemet, hogy ne lássa meg, mennyire
felizgatott, miközben ő épp le akart engem rázni.
– Elisa! – kiáltottam, hangom rekedt
volt a kétségbeeséstől. Még a bilincseimet is az fejtámla fémsínjéhez
csapkodtam, hogy felkeltsem a figyelmét.
Mikor megállt az ajtóban, háttal nekem,
visszatartottam a lélegzetemet. Ez egy kritikus pillanat volt. Bármit is
mondtam most, döntő faktor lehetett abban, hogy marad vagy elmegy. De csak
annyit tudtam mondani:– Sajnálom. – És még csak azt sem tudtam, hogy mi a
fenét sajnálok. Csak azt tudtam, hogy valamit rosszul csináltam, és emiatt
menni akart.
Ez nem lehetett a szex. A tegnap este és a ma reggel teljesen megrengette a
világomat. És az övét is. A vadmacska nem volt épp csendben, mikor elélvezett.
Szóval, mi…
Lassan megfordult. A szívem kalapált a
mellkasomban, mikor láttam, hogy könnyek folynak le az arcán. – Elisa? – suttogtam
kurvára aggódva.
Az Isten szerelmére, mit csináltam rosszul?
– En serio lo siento tanto[1]– bökte
ki, arca vörös volt, ahogy a kezeibe temetkezve zokogni kezdett. – Tengo
que hacer esto.[2]
Megráztam a fejem. Derulo egy kibaszott őrült
volt. Ez határozottan magyarázatra szorult.
De amikor már nyitottam a számat, hogy
kinyökögjek valamit a tört spanyolommal, könyörögve, hogy ne menjen el, Elisa
visszapördült a kijárat felé, és felrohant a lépcsőn, aztán hallottam, hogy
fent becsapódik az ajtó.
– Hé! – ordítottam, frusztrációm az
aggódóból átalakult dühössé. – Mi a fasz? Elisa! Nem kezdhetsz el sírni,
ha aztán meg csak így elfutsz. Vonszold vissza a segged, és szabadíts ki ebből
az ágyból! Mondd el, mit tettem rosszul. Kérlek! ELISA!
De nem jött vissza. Én pedig nem tudtam utána
rohanni.
Magánzárkám első harminc másodpercét azzal
töltöttem, hogy dührohamot kaptam, vergődtem a matracon, és próbáltam
elmozdítani a csuklóimat, mivel nem sikerült kiszabadítani őket a bilincsből.
Ezek a kibaszott izék már nem voltak viccesek… vagy izgatóak.
A következő harminc másodpercben olyan
káromkodással töltöttem meg a levegőt, mint még soha, arcátlanul és
fülsiketítően. De mindezek nem szabadítottak ki az ágyból.
Ezek után eluralkodott rajtam a pánik.
Zúzódásokkal teli csuklókkal és kiszáradt torokkal azon tűnődtem, vajon mennyi
ideig leszek csapdába ejtve meztelen fenékkel a saját ágyamban. Valószínűleg
aggódni fognak értem az emberek… talán néhány nap múlva. A srácok a bandából.
Pick. El fognak jönni, hogy megnézzenek.
De mi van, ha addig kiszáradok és meghalok,
vagy tűz keletkezik az épületben, és leég minden körülöttem? Vagy…
Bassza meg. Most pisilnem kellett.
Nem Stephen King írt egyik horror könyvében
valakiről, aki egyedül maradt egy ágyban megbilincselve? Utáltam a
horrorfilmeket. Nem akartam főszereplő lenni a sajátomban.
Még néhányszor megrángattam a kötelékemet, hogy
levezessem a dühömet és a növekvő félelmemet, de csak azt értem el vele, hogy
további zúzódásokat szereztem.
Hogy tudott csak így itt hagyni? Nem, mintha
nem tudtam volna, hogy hol dolgozik. Meg tudnám találni. És ó…meg is fogom. Ezt
nem úszhatja meg következmények nélkül.
És miért voltak azok a könnyek? Kurvára
összezavarta a fejemet. Csak dühös akartam rá lenni, de azért aggódtam is. De
megpróbáltam csak a haragra koncentrálni.
– Kibaszottul rossz lépés volt, hercegnő – mondtam
az üres szobának, keserűen vigyorogva, ahogy a bosszúmat tervezgettem. Azon
tűnődtem, hogy érezné magát, ha én bilincselném ki őt egy ágyhoz, és kényszeríteném, hogy megossza velem minden
titokzatos gondolatát, ami abban a csinos kis fejében megfordult, miközben
olyan eszközökkel kínzom, mint például tollak… és csoki szirup?
A fenébe, a hülye farkam megint megkeményedett
a gondolatra, hogy a lány bilincsben van, és le van öntve valamivel, amit le
kell róla nyalni. Nem vette észre ez a kis köcsög, hogy szükséghelyzetben
vagyok? Most nincs idő a szexre gondolni. Még akkor sem, ha a tegnap este a
csodálatos találkozások csúcspontja volt.
Az éjjeliszekrényen megcsörrent a telefonom.
Abba az irányba fordítottam a figyelmemet, és csak bámultam, hogy olyan közel
volt és mégis olyan távol.
Újra csörgött, és megláttam Sticks nevét a
kijelzőn. Tökéletes. Ha van valaki a földön, akiben megbízhatnék egy ilyen
helyzetben, akkor az ő. Tudtam, hogy számíthatok Sticks diszkréciójára,
lojalitására és remélhetőleg valamiféle segítségére is.
Most már csak meg kellett találnom a módját,
hogy felvegyem a telefont.
Meglendítettem a lábamat, és a nagyujjammal
megpróbáltam megnyomni a válaszol
gombot. Csak másodszorra sikerült, de hála Istennek, sikerült.
Megbízható lábujjammal még egyszer
rákoppintottam, így sikerült kihangosítani. – Helló, haver – lihegtem,
le voltam nyűgözve, milyen lazán tudtam beszélgetni, miközben meztelenül az ágyhoz
voltam bilincselve. – Mizu?
– Nem sok – Hangja megtöltötte a
szobát, és zene volt füleimnek. – Éhen halok és arra gondoltam, egy pizza
jól hangzik ebédre. Akarsz csatlakozni?
– Persze – mondtam, még meg is vontam
csupasz vállamat, hogy fesztelen és laza maradjak. Igen, csak heverészek itt,
mint akinek az égvilágon semmi gondja nincs.
– Király. Akkor nemsokára beugrok érted.
– Jól hangzik. De, öö, lenne egy gyors
kérdésem előtte.
Mikor öt másodpercen belül még nem kérdeztem
semmit, megszólalt. – O..ké. Lökjed.
Beharaptam az ajkam, azon vívódtam, tényleg
van-e bennem annyi, hogy bevalljam, mi történt. Belehalnék a szégyenbe. És bár
ő lenne ezzel kapcsolatban a legkegyesebb, még így is kétlem, hogy hagyná, hogy
túllépjek rajta.
Aztán arra az egész Stephen King dologra
gondoltam, és a hólyagom megint megfeszült, emlékeztetve engem, hogy mennyire
tele volt. Úgyhogy összeszorítottam a fogam, és lenyeltem a büszkeségemet.
– Véletlenül nincs nálad… bilincs kulcs,
ugye?
1. fejezet
Fordította: Mandy
Egy hónappal
korábban
Zebracsíkos Chuck Taylors-omban, szakadt
neccharisnyában, kék farmer miniszoknyában, ezüst veretes övemmel és egy The
Pretty Reckless bandát ábrázoló testhezálló pólóban ringatózva megigazítottam a
szőke tüskés parókámat.
A lábujjaim a zárt ajtón átdübörgő, tompa zene
ritmusára mozogtak, hagytam, hogy elárasszon és hangulatba hozzon…míg a fal
túloldalán játszó dobos kihagyott egy ütemet.
Együttérezve összerezzentem, habár a
szívverésem felgyorsult az izgalomtól.
– Csak így tovább, lúzerek – kuncogott
a mellettem ülő srác, mikor a stúdióban a gitárok és a basszus megtorpantak,
rövidre zárva a dalt.
Oldalra pillantottam a padtársamra, mire ő
felém vigyorgott, és felemelte az öklét egy elismerő ökölpacsira. Mivel fémmel
és tetkóval volt díszítve, azt gondoltam, hogy konkurencia, de… hát jó.
Belementem, bütykeimet az övéhez ütöttem egy apró vigyorral az ajkaimon.
Egy dobossal kevesebb volt az utunkban.
Elképzelve azt a seggberúgást, amit a srác most
a meghallgatóteremben kaphat, elkezdtem visszaszámolni azon tűnődve, hogy a
zenekarnak mennyi idejébe fog telni, hogy kirúgják.
– Tíz, kilenc, nyolc – motyogtam
magamban, de a hetet már el sem értem, mikor a dupla ajtó kivágódott, és egy
dühös rasztahajú srác rontott a terembe.
– Rohadékok – morogta, aztán egy
szúrós pillantást vetett a túlsó falnál üldögélő várakozók sorára, akik
mindannyian reménykedtünk a sikerben, ahol ő nyilvánvalóan megbukott. Gúnyosan
felhorkantott és elfordult. Tombolása során a folyosón még belerúgott egy
ajtóba, és tiszta erőből nekidobta a dobverőit egy kukának.
– Elég érzékeny vesztes, nem gondolod? – mélázott
el a padtársam szelíden, ahogy figyelte a dührohamot.
– Ja. – Megvontam a vállam. – Láttam
már a hat éves unokahúgomat ennél nagyobb drámát csapni egy eltört baba miatt.
Vigyorogva helyeslően bólogatott. – Rendben
vagy, rocker csaj.
Jobb voltam, mint csak rendben. De nem akartam
megijeszteni őt. Látszott a beképzelt csillogás a szemeiben, biztos volt benne,
hogy ma jobb lesz, mint én.
Nem akartam összetörni a törékeny egóját, így
csupán csak hűvösen rámosolyogtam. Igen, rendben voltam.
– A következőt – szólalt meg egy
irritáló hang a meghallgató teremből, amitől a szívem a torkomban dobogott.
Jézusom, már én következem?
Az önbizalmam összeomlott, remegő lábakkal álltam
fel és lesimítottam a szoknyámat. Mivel a mellettem ülő srác olyan kedves volt,
a belső alázatosságom arra vágyott, hogy aggódó szemekkel rápillantsak,
valamiféle megnyugtatást keresve. De ő volt a konkurencia, ő sem akarta jobban,
hogy nekem sikerüljön, ahogy én sem kívántam ezt neki.
Csakhogy nem tehettem ellene semmit. Felé
pislogtam, beharaptam az alsó ajkamat, ezzel aztán teljesen eltüntettem azt a
nagyszerű csaj-energia képet, amit sugározni akartam. Mikor elvigyorodott és
mindkét kezét felemelve a hüvelykujjaival jelzett nekem, ez volt az a
megerősítés, amire szükségem volt, ami visszalökött az életbe.
Pimaszul rákacsintottam, megpördültem és
besétáltam az ajtón, menet közben kihúztam a dögös pink dobverőimet a hátsó
zsebemből.
Az alacsony mennyezet, halvány fények és
hatalmas nyílt tér a banda körül a terem közepén lelassított, majd megrémülve
megálltam, ahogy becsukódott mögöttem az ajtó. Csak három ember tartózkodott a
helyiségben, egyik sem ismert engem, de én ismertem mindegyik tagot anélkül,
hogy odapillantottam volna, ki melyik hangszert tartja. Mert online felmentem
az oldalukra, és elvégeztem a házi feladatomat.
Igazából csak egyszer láttam őket élőben
játszani, egy Day in the Park rendezvényen, ahol az összes helyi zenekar
összejött, hogy megmutassák a tehetségüket a Memorial Park pavilonjában. És ők
jók voltak. És a legjobb része: Fisher, az exvőlegényem – habár akkoriban
nem ex volt – utálta őket. Sőt, megvetette őket. Valószínűleg azért, mert
sárga volt az irigységtől. A Non-Castratonak jobb hangzása volt, tehetségesebb
zenészei és sokkal dögösebb frontembere, mint az ő zenekarának. És több rajongójuk is volt.
Akkoriban hűségesen támogattam Fishert, azt
mondtam neki, hogy a bandája, a Fish ’N’ Dicks sokkal jobb volt, mint a
Non-Castrato… még akkor is, ha egyáltalán nem voltak azok. Valójában
elvarázsolt engem, képtelen voltam félrenézni egész idő alatt, mikor a
Non-Castrato játszott.
A ritmus, a szavak, a fantasztikus gitár riffek
majdnem természetellenes csodálattal jártak át. Fisherrel és a fiúkkal vártam a
színpad mögött, mert utánuk ők következtek, szóval a vacak oldalukról és
egyfajta hátsó szögből figyeltem a Non-Castrato előadását. De mégis… nagyon
ütős volt.
Miután Fisher hónapokkal később elárult, és
összetörte a szívemet, a bizalmamat és a rohadt iPhone-omat is – a seggfej
– megvettem a Non-Castrato összes felvett dalát, leginkább egy fajta
baszódj-megként annak a pasinak, akit most már megvetettem.
De a legkülönösebb dolog akkor történt, miután
meghallgattam körülbelül a negyedik dalukat. Igazából szerelmes lettem a
zenéjükbe. Mindegyikbe. Mindegy egyes darabba.
Mikor meghallottam, hogy új dobost keresnek,
úgy éreztem, ez a gondviselés. Imádtam a dalaikat, imádtam a stílusukat,
imádtam, ahogy a szövegeik többsége visszhangzott bennem, mélyen a lelkemben.
Mindig is dobos akartam lenni egy zenekarban. De leginkább szükségem volt
valamire, amit a volt vőlegényem arcába vághatok, egy hatalmas felkiáltással:
“Ha! Én egy jobb, népszerűbb, sokkal tehetségesebb zenekarban vagyok, mint te! Ezt kapd ki, te seggfej.”
És ez volt a nagy lehetőségem, hogy elérjek
mindent, amit akartam.
– Ööö.. segíthetünk? – kérdezte a
srác, akinek narancssárga hajában egy majd tizenöt centis kakastaréj volt. Ő
volt a basszusgitáros, Billy Galloway. Az őrült tökfej mindig beleadott
apait-anyait, ha a színpadon volt. Ő volt az, aki a vad hírnevet szerezte a
Non-Castratonak, mert szerette kivillantani a farkát a sikítozó hölgy
rajongóinak… vagy legalábbis ezt olvastam a neten.
Megköszörültem a torkom, és bólintottam. – Igen.
A meghallgatásra jöttem. – Ekkor mindhárman csak pislogtak, végighúztam a
lábam a padlón, és újra megköszörültem a torkom. – Ööö…a dobos pozícióra.
Helló? Mit gondoltak, miért vagyok itt? Még a
dobverőimet is meglengettem, hogy tényleg megértsék, mert úgy tűnt, még nem
fogták fel.
Végül Galloway felhorkant. – Igen… Nem
hiszem, édesem.
Hogy mi?
Habár a gyomrom fordult egyet, zavartan
meredtem rá. Az elutasítás volt a legnagyobb félelmem, és ezt kapásból hallani
rosszabb volt, mint a többórányi rettegés kint a teremben.
Mivel senki nem nevette el magát, hogy csak
szórakoznak, tanácstalanul megráztam a fejem. – Tessék?
Galloway előrehajolt kissé, ahogy az ajtó fele
mutatott. – Nem akarunk téged. Úgyhogy, húzz el.
Húzzak el?
A másik két bandatag felé néztem.
A ritmusgitáros, Heath Holden volt a
legmeghatározhatatlanabb. Nem öltözködött harsányan, nem viselkedett durván vagy
beszélt túl sokat… egyáltalán. Az egyetlen extrém dolog a tetkói voltak rajta,
amik mindkét csupasz karján futottak felfelé, valamint a kemény motoros
szakáll, amit növesztett. Nem úgy tűnt, mintha különös személyisége lenne, ha a
véleményemet kérdezed. De, haver, ő aztán tudott játszani, ha az alkalom
megkívánta.
Ahogy a tekintetem végigsiklott rajta,
felderült az arca, és hirtelen elfoglalttá vált, kerülte a szemkontaktust,
miközben a körme alól piszkálta ki a koszt.
Így a figyelmemet a frontemberre irányítottam.
Asher Hart. Amellett, hogy ő énekelte az összes dalt, gitározott, zongorázott,
ő volt mind közül a kijelölt szívtipró, akiért az összes lány ledobta a
bugyiját és sikítozott, valahányszor a Non-Castrato színpadra lépett. Brilliáns
hangja volt az oka, hogy ennyire tehetségesek voltak.
És, hűha, említettem már, hogy hihetetlenül
dögös?
Egy őrült vonzódás szikrázott fel a gyomromból,
ahogy befogadtam a látványt. De a fenébe is, túl gyönyörű volt, hogy igaz
legyen. Nem, mintha érdekelnének a frontemberek. Már rég túl voltam ezen a
fázison, hála a suttyó exemnek.
Te szemét,
Fisher!
De akkor is, Asher Hart szívdöglesztő volt. És
nyilvánvalóan túlságosan unott is, hogy egy parányit is törődjön velem. Nem
vette figyelembe átható tekintetemet, lecsavarta egy vizespalack kupakját, és
jól meghúzta, mintha én csak rabolnám a drága idejét.
Mivel a köcsög basszusgitáros volt az egyetlen,
aki vette a fáradságot, hogy beszéljen hozzám, újra Galloway-ra irányítottam a
figyelmemet. – Ez most valami vicc? – Habár nem szórakoztam jól, de
harsányan felnevettem. – Még nem is hallottál játszani.
– Nem is kell. Te lány vagy.
Felemeltem a kezemet olyan és-akkor-mi-van
módon. – Hű. Gratulálok. Nem sokan találják ki elsőre. De igen, nőnemű vagyok. És akkor?
– Szóval, mi nem akarunk egy lányt a
bandába. Okkal hívnak minket Non-Castratonak, cica. Mert mindegyikőnknek van
farka.
Mintha érdekelne engem bármelyikük undorító
farka! Mostanában minden farok szívás volt. Felőlem aztán bele is fulladhattak
volna… hát, magukba.
Amúgy meg a castrato azt jelentette, hogy
nincsenek golyóik, nem pedig, hogy nincs farkuk. Idióta. Persze, ezt nem mondtam Galloway-nek, mert túlságosan is
össze voltam zavarodva.
– De jó vagyok – vitatkoztam. – Rohadtul
jó.
Hart vetett felém egy pillantást, felhúzta az
egyik szemöldökét, mintha meglepődött volna, hogy ilyen pompás öndicséretet
hall.
De Galloway csak megvonta a vállát, egyáltalán
nem érdekelte. – Akkor menj, és csatlakozz egy lánybandához.
A szám tátva maradt. Ez nem történhet meg. Ez
csak... Ez nem történhet meg. Itt volt egy igazi, elérhető esély, hogy
megragadjam életem álmát, és egy vézna faszfej basszusgitáros nemet mondott
pusztán a petefészkem miatt?
Kurvára ki van zárva.
– Nem akarok lánybandához csatlakozni – vitatkoztam
fogcsikorgatva, villámló tekintettel nézve rá.
Igazából, ha lenne bármilyen ütős lánybanda
kétszáz kilométeres körben, aki dobost keresne, valószínűleg kopogtatnék az
ajtajukon állás miatt. De nem volt. Azon kívül én a Non-Castratoban akartam dobolni. Az ő zenéjük volt az én zeném.
Plusz, nekik szükségük volt dobosra, és történetesen én vagyok a legjobb rohadt
dobos, akit ismerek. És meg akartam
mutatni Fishernek, hogy az én bandám
a hét minden napján felül tudja múlni az ő pocsék, puhapöcsű banda-szerűségét.
Mindenki számára tökéletes megoldás lett volna,
ha csatlakozom a Non-Castratohoz.
Az egyetlen
megoldás.
Már ha ezek a barmok megnyitnák a hülye,
szexista, fafejű elméjüket, hogy meglássák ezt.
– Jól van, rendben – mondta Galloway
egy önelégült, álszent vigyorral. – Mondj egy nagy sikert aratott vegyes
bandát, és akkor lehet, hogy adunk neked egy esélyt.
Elvigyorodtam. Kezdődik a játék.
– Black Eyed Peas.
– Basszus – motyogta nem túl
lenyűgözve, miközben gúnyosan szipogott. – Ezek mind énekesek. Nem
játszanak hangszeren, hercegnő. Nem zenekar.
– Rendben van. – Kifújtam a levegőt,
hogy a tüskés szőke parókát kifújjam a szememből, és elkezdtem hadarni egy új
listát.
– Fleedwood Mac, Blondie, Jefferson
Airplane, The…
Galloway megint felhorkantott, félbeszakítva
engem. – Ja, és az egyetlen dolog, amit a tyúkok ezekben a bandákban
csináltak, az az éneklés. Nekünk itt van Hart, nem kell egy újabb kibaszott
énekes.
– Talking
Heads – emeltem fel a hangom, hogy túlkiabáljam őt. – Amiben a
tyúk volt a basszus gitáros, azt
hiszem. – Becsmérlő pillantást vetettem a vállára szíjazott
basszusgitárjára. – És így volt a Smashing Pumpkins basszus gitárosával is
és…
– Egyik sem volt dobos. – Galloway felemelte a kezét, mikor nyitottam a számat,
hogy vitatkozzak. – Az a helyzet, hogy nem akarunk női dobost. És ez a mi bandánk. A mi döntésünk. Úgyhogy
most már szia-bia, édesem. Ha szükségem lesz majd egy rajongóra odalent koncert
után a fürdőszobában, majd felhívlak.
Összehúzott szemmel néztem rá, majd a többi,
néma tag felé fordultam. – És ti, mamlaszok, csak álltok ott, és
hagyjátok, hogy az a fasz hozzon meg minden döntést helyettetek? Ő a
diktátorotok vagy mi? Farokerős.
– Nézd, én figyeltelek – szólalt meg végül
Asher Hart. Felemelte sötétzöld, átható tekintetét, hogy végigfürkéssze a ruhámat,
mielőtt megállapodott az arcomon. Mikor én csak összehúztam erre a
szemöldökeimet, védekezőn felemelte a kezeit. – Őszintén. De a dobosunkat
csak egyhangú szavazással választjuk ki, és nálad ez már nincs meg. – Galloway-re
nézett ingerülten. – Nem úgy néz ki, hogy megkaphatod, akár meghallgatod,
akár nem.
– Nem – mondta Galloway egy önelégült
vigyorral, megnyújtva az m-betűt.
A könnyeim kitöréssel fenyegettek, de
visszanyeltem őket, és megnyaltam a számat. Galloway csak a mocskos szájú
elutasításával baszott fel. De valamiért Hart szimpatikus magyarázata
kettéhasított és megsebzett.
Vettem egy mély levegőt és még utoljára
bepróbálkoztam. – Akkor jól van, Billy.– Minden
figyelmemet ráirányítottam, mivel láthatóan
ő volt az egyetlen srác, akit ki kellett zökkentenem. – Minden, amit
kérek, egyetlen kísérlet. Ha aztán
nem tetszik, amit csinálok, nyugodtan megmondhatod, hogy csókoljam meg a
segged.
Galloway kuncogott. – Inkább csókold meg a
farkam. És talán egy kis mélytorkozás. A francba is, szivi, már most készen
állok egy kis kóstolót adni, ha szomjas vagy. – Már nyúlt is a sliccéért,
de Hart keményen rászólt, hogy fejezze be.
Összeszorítottam a fogaimat, hogy ne vágjak
vissza neki, Galloway-ra nézve elképzeltem, hányféleképp tudnám kinyírni. Egyik
verzió sem volt szép. Vagy gyors.
– Ami újabb okot vet fel, miért nem kell
nekünk lány a csapatba – szólt hozzá végül Holden is, hangja lágy volt,
ahogy összerezzent. – Gallyval a közeledben öt perc alatt beperelnél
minket szexuális zaklatásért.
Forgattam a szememet. – Hidd el, tudom
kezelni, ha a kis kecskebaszó beszólogat. – Érdektelenül pillantottam
Galloway felé. – Amíg a kezeit magánál tartja, le se szarom, hogy mit
mond.
Az ujjait mozgatva Galloway elvigyorodott. – Ó,
de ezek a kezek szeretnek barangolni, bébi. Különösen az olyan tájak felett,
mint a tiéd.
Ó, öcsém.
– Galloway – csattant fel Asher,
hangjában figyelmeztetés volt. Aztán felém fordult, és megrázta a fejét. – Ne
haragudj, csak ez nem a megfelelő hely számodra. Biztos vagyok benne, hogy
csodálatos tehetséged van, de most vissza kell térnünk a meghallgatásunkhoz.
Eléggé szorít az idő.
Kiszáradt a torkom és újra megtapasztaltam a
túláradó szükségét a zokogásnak. De visszatartottam. Fogcsikorgatva
pillantottam mindhárom tagra, akik minden különböző arckifejezéssel néztek
vissza rám, várva a válaszomra.
– Szóval inkább csak egy újabb rock
zenekar klisé lennétek? – kérdeztem.
– A bőrnadrágoddal – mutattam Galloway felé, undorodva ráncolva az
orromat, majd Holden felé fordultam. – Tetoválásokkal és percingekkel, és
egy dögös énekes férfikurvával– vetettem
gyilkos pillantást Hartra, majd csípőre tettem a kezem. – Sok szerencsét,
hogy ezzel elérjetek valamit.
Csúfondárosan szippantva megpördültem, és a
kijárat felé masíroztam, csak hogy megálljak az ajtónál és visszanézzek. – Ó,
és talán be kellene gugliznotok Karen Carpentert, Moe Tuckert és Honey
Lantree-t. Minden női dobosok voltak nagy
hírű vegyes zenekarokban. Valószínűleg nagyobbakban, mint ti lúzerek valaha
is lesztek. Chinguen a su madre.[3]
Nem csaptam be az ajtót, ahogy az előttem
próbálkozó dobos tette. De valószínűleg elég volt egy pillantást vetni az
arcomra a teremben várakozóknak, hogy tudják, milyen csúnyán elbuktam.
Visszadugtam pink dobverőimet a zsebembe a
tőlem telhető legnagyobb méltósággal, büszkén felemeltem a fejemet, és
lenyeltem a fájdalmamat.
A soron következő úgynevezett barátom
vigyorgott. – Nem akartak lányt, mi? – Szemei csillogása elárulta,
hogy tudta, hogy nem fogom végigcsinálni.
Nem méltattam válaszra. Magasabbra emeltem az
államat, királyhoz méltó módon sétáltam végig a folyosón, ki a stúdióból a
komor, felhős napba. Nem törtem ki könnyekben, míg el nem értem a kocsimig, és
ki nem hajtottam a stúdió parkolójából, a vereségtől még érzelgősebb lettem, és
még dühösebb, hogy petefészkem, van és olyan sok rohadt érzelmem.
Köszönöm szépen! Máris tetszik!❤️❤️❤️
VálaszTörlés