4.-5. Fejezet

 

4. fejezet

 

Asher Hart

 

Fordította: Mandy

 

Ez az egész egy hülye dallal kezdődött, amit az anyámról írtam, hogy mondott le az elsőszülött gyerekéről, otthagyva a kisfiút kórházban mindössze néhány órával a születése után, és aztán egy nyomorúságos életét élt, míg valami seggfej – azaz az apám – agyon nem verte őt. Aztán el kellett énekelnem a színpadon a zenekarommal. És az emberek, akik hallották, el kellett mondják nekem, hogy Pickre emlékezteti őket, mivel az anyja otthagyta őt a kórházban, mikor megszületett, így aztán azon tűnődtem, hogy lehet, ő volt az a gyerek, ami később ahhoz a fergetegesen hülye mozzanathoz vezetett, hogy megemlítettem neki ezt a kis egybeesést. Mire ő elszaladt, csináltatott egy vérvizsgálatot és bumm… itt voltunk. Kibaszott vér szerinti testvérek voltunk, akiknek ugyanaz volt az anyjuk, de más az apjuk.

Miután hosszú hónapok óta neki dolgoztam, azt hittem, elég jól ismerem őt, de most… most rájöttem, hogy alig tudok róla valamit.

Például, hogy régi tuningautókat állított helyre.

Amikor kivezetett egy talán 1970-es kék Mustang felé, aminek fehér csík futott végig a motorháztetején, halkan füttyentettem. – Szép kocsi.

– Köszi. – Kinyitotta az autót az én oldalamon is. – Egyáltalán nem működött, mikor rátaláltam. Az eredeti 302-est 351-re cseréltem, és új fűtést meg légszűrőt szereltem be, aztán újra dorombolni kezdett.

Gyakorlatilag semmit nem értettem abból, amit mondott, de bólintottam, mintha, és bemásztam az anyósülésre.

– A következő a belső rész és festés lesz.

Újra bólintottam néhányat, és végigfuttattam a kezem a foszladozó ülésen alattam. – Fogalmam sem volt, hogy tudod, hogy kell régi kocsikat felújítani.

Rámpillantott, mielőtt beindította a motort, és basszus, pedig nem vagyok egy autó-zseni, de még én is tudtam, hogy a dallam, ahogy életre kelt, nagyon jól hangzott. Lehet, hogy Pick dorombolásnak hívta, de számomra inkább egy mély, elégedett morgás volt, olyanfajta, mint amit egy srác ad ki, mikor kinyújtóztatja az izmait egy puha matracon, miután mélyen és keményen beleélvezett egy lágy, sóvár nőbe.

– Persze. Ez az én világom. Egy garázsban dolgoztam, mielőtt átvettem a Forbiddent. – Oldalra fordította a fejét, mintha nem tudná elhinni, hogy nem tudtam ezt róla.

De nem tudtam. Őszintén szólva, meglepő és kicsit zavarba ejtő volt megtudni, hogy szerelő volt. Az apja is az volt. Ez azon kevés részletek egyike, amit tudtam a spermadonorjáról, azon a tényen kívül, hogy tizenkilenc évesen megölték, pont aznap, mikor Pick megszületett. És hogy anyám mindig Chazként hivatkozott rá.

Jó, rendben. Egy csomó dolgot mesélt nekem Chazről, a srácról, aki az egyetlen igaz szerelme volt, de ez többnyire olyan szarság volt, amit egy hét éves kisfiú nem akart hallani az anyjáról. Úgyhogy a legtöbb nyílt szexuális sztoriját töröltem a memóriámból. De ezt a szerelős dolgot nem, és úgy találtam, Pick lehet, hogy örülne, ha megtudná, hogy a kocsik a génjeiben voltak. Ha én lennék ő, és nem tudnék semmit a származásomról, én biztos tudni akarnám.

De valami okból nem világosítottam fel. Még nem voltam kész, hogy arra az útra lépjek, túlságosan óvatos voltam, hogy az vajon hova vezethet. Bár azt tudtam, hogy teljesen fel volt tüzelve a testvéri kötődés ötletén. Ő készen állt, hogy végigmenjen azon az úton.

És igen, az első dolog az volt, mikor sebességbe tette a kocsit. – Arra gondoltam, talán elmondhatnánk mindenkinek.

– Hmm? – játszottam a hülyét. Egy idióta, semmire nem jó időhúzási taktika volt, ami nem vezetett sehova, de bármi, ami meghosszabbíthatja az elkerülhetetlent, most pillanatnyilag jól hangzott.

Nem tett úgy, mintha fogalmam sem lenne róla, miről beszél. Úgy folytatta, mintha pontosan tudnám, mire gondolt… mivel tudtam is. – Úgy értem, az az érzésem, hogy már így is sokan tudják. Természetesen elmondtam Csingnek is.

Mikor rámpillantott, megvontam a vállam, egyáltalán nem voltam meglepődve. Csing– azaz Eva – a barátnője volt, habár sokan már a feleségének hívtuk. Az a fajta ritka, szoros, összetartó kapcsolat volt köztük, amit soha nem láttam még, míg a Forbiddenbe nem jöttem. Olyan kapcsolat volt, ahol mindketten mindent megosztottak a másikkal. Úgyhogy már kitaláltam, hogy elmondta neki.

– És biztos vagyok benne, hogy ő említette Reese-nek. – Eva legjobb barátnője és unokatestvére volt. – Aki biztos elfecsegte Masonnek. – Ő Reese vőlegénye volt, aki történetesen szintén a Forbiddenben dolgozott, velem együtt a pult mögött. – És tudod, ő pedig valószínűleg elmondta…

– A többieknek – fejeztem be szárazon. Megdörzsöltem az arcomat a kezeimmel, próbáltam lenyomni a pánikot, mivel nem volt igazából okom pánikolni…de mégis pánikba estem. Nem tehettem róla, ez a szarság kezdett egyre valóságosabbá válni a számomra.

– Pontosan – mondta Pick, és megvonta a vállát. – Szóval, arra gondoltam, miért nem tesszük hivatalossá és nyilvánossá, és akkor senkinek sem kéne folyton úgy tennie, mintha nem tudná.

Felemeltem mindkét kezemet, és ijedten vettem észre, hogy remegni kezdenek. – Nézd, lehetne, hogy csak… nem is tudom… elhalasztani egy időre a nagy bejelentéseket?

Pick csalódottsága öt másodperces csendben mutatkozott meg. Beharaptam az ajkamat, utáltam, hogy olyan választ adtam neki, amit nem akart hallani, de a fenébe… én még nem álltam készen.

Végül azt mondta:– Persze – a maga könnyelmű módján, de tudtam, hogy többet akart tőlem. – Több időre van szükséged, hogy hozzászokj a sokkhoz. Értem.

Istenem, muszáj volt ilyen rohadtul megértőnek lennie? Ez a srác olyan nagylelkű és kedves volt és jószándékú, még szarabbul éreztem magam, mert én nem tudtam olyan szabadon belemenni ebbe az egész ömlengős családi szarságba, mint ő. Tudtam, hogy ugyanazt akarom, mint ő. A testvére akartam lenni, és azt a szoros kapcsolatot akartam, amilyen a jó testvéreknek van. Csak nem tudtam…

– Ne haragudj. Tudom, hogy jobban kiborulok emiatt, mint kellene. De én nem…Nem igazán voltam szerencsés eddig ezzel az egész… család dologgal. Ami… – A francba, mekkora idióta voltam. – Tudom, nagyon hülyén hangzik, mivel nyilván neked sem volt.

– Igazából…mostanában felettébb szerencsés vagyok a család dologban. – Tekintete a napellenzőre tévedt, ahonnan egy képről egy szexis szőke nő és két kicsi kölyök vigyorgott vissza rá. Az irigység éles fájdalma futott át rajtam. Neki volt a leghűségesebb barátnője és két kicsi gyereke, amit ilyen szerencsés flótás csak kaphat. És ami még ennél is nagyszerűbb volt, hogy azok ugyanolyan intenzitással szerették őt viszont.

Pick rámnézett, és felhúzta a szemöldökét. – Beleértve téged is.

Sóhajtottam, és mélyebbre süllyedtem a ülésben, még rosszabbul és méltatlannak éreztem magam.

De ő nem hagyta, hogy a bűntudatomban sütkérezzek. Behajtott egy szép, külvárosi ház felhajtójára, melynek tágas előkertjében ELADÓ tábla állt, leparkolt a Mustanggal, és leállította a motort. – De titokban tarthatjuk még egy ideig, ha azt szeretnéd. Nem gond.

– Köszi – válaszoltam zavartan, miközben felmértem a helyet. Pontosan az a fajta ház volt, amiről mindig álmodtam, hogy ilyenben növök fel, de soha még csak nem is éltem ilyen környéken.

Mikor már nem bírtam a kíváncsiságommal, Pickre pillantottam. – Hol vagyunk?

Pick ugyanazzal a vágyakozással nézte a házat, amit én is éreztem belül. – Csing és én házat vadászunk.

A figyelmemet az udvarra irányítottam. Aztán tátott szájjal, teljesen kételkedve rámutattam. – És ezt fontolgatjátok?

Felém nézett. – Mi van? Nem tetszik?

– Nem, én… De, tetszik! Csodálatos. Én csak… semmi. Nagyon menő, ez minden. Házvadászat. Hű. – Nem mondhattam el neki, hogy valószínűleg bármilyen bűncselekményt képes lennék elkövetni, hogy ilyen házban éljek, mint ez. Ez kicsit drámainak tűnt, úgyhogy kinyitottam az ajtót, és alig vártam, hogy megnézhessem, milyen belülről. Nem nagyon láttam még ilyen szép, külvárosi házat belülről.

– Szóval… ez miért nem a Csingilingiddel csinálod? – kérdeztem, ahogy sokkal nagyobb fenntartással követett engem a bejárati ajtó felé, ahol egy ingatlanügynök várta, hogy üdvözölhessen minket.

Hátrapillantottam, mikor nem válaszolt. Pick zavartan összerándult. – Kicsit felbosszantottam őt, amikor megvétóztam mindent, amit megnéztünk abban a pillanatban, hogy kiléptem a hátsó ajtón és megláttam a kertet. – Kíváncsian pillantottam rá, de csendre intett. – Hosszú sztori. Igazából külön nézünk házakat. Miután megnézte őket, ad nekem egy listát a kedvenceiről, míg meg nem találom… az igazit.

– Ééértem– mondtam lassan, arra gondolva, ez elég különös módja a pároddal közös házvadászatnak, de mindegy.

– Mr. Ryan? – kérdezte az ingatlanügynök, és rám nézett udvariasan.

– Ó, Nem, nem én. Ő az – mutattam Pick felé, majd rájöttem, valószínűleg ugyanaz lett volna a vezetéknevünk, ha az anyám nem hagyja el őt.

Nem, ejtsük a témát. Nem lett volna ugyanaz, mert én nem is léteznék, ha anyánk nem hagyta volna őt el. Túlságosan el lett volna foglalva az imádott gyereke nevelésével, soha nem találkozott volna az érdemtelen, drogdíler apámmal. Nem kezdték volna el az egészségtelen… bármi is volt az, és én soha nem lettem volna.

És anyám valószínűleg még ma is élne.

Megvakartam a tarkómat, és végigpillantottam a makulátlan kerten, míg Pick és az ügynök bemutatkoztak egymásnak, és próbáltam nem bűntudatot érezni, amiért én még éltem, az anyám pedig már nem. Ő hozta meg az összes döntést, amik a halálához vezettek, én csak az eredményük voltam.

Ezt sokszor ismételgettem magamnak. Nem mintha valaha is jobban éreztem volna magam tőle. De most már mit tehetnék? Ami elmúlt, elmúlt.

– És ő az öcsém, Asher.

Megrázkódtam a címkétől, és visszafordultam a beszélgetéshez, feszülten mosolyogva az ügynökre. – Szia.

Brianként mutatkozott be, és bevezetett minket a házba, azonnal magyarázva minden jellegzetességet.

Olyan…otthonos illata volt. Tetszett.

Akartam.

– Ahogy láthatjátok, a burkolat díszített tölgy színezve a…

– Hol van a hátsó ajtó? – vágott közbe Pick, valószínűleg egyáltalán nem törődve a burkolattal.

– Ööö…az... ööö... erre – válaszolta zavartan Brian. Amíg megmutatta Picknek, merre van, én megálltam, és megnéztem a tölgy díszítést, eldöntve, hogy igen, nekem igenis tetszik. Szép volt a díszített tölgy. Ha valaha lesz saját házam, biztosan kurvára kidíszíteném.

Aztán megfordultam, és követtem a másik kettőt a hátsó rész felé.

Mindhárman a kijárat felé tartottunk a kertbe, amitől csorgott a nyálam, elképzeltem grillezéseket és bulikat, medencéket és talán egy trambulint is a gyerekhinta mellett.

De Pick csípőre tett kézzel komoran bámult. – Nem. – Visszafordult a ház felé, és odaszólt Briannek. – Bocsánat, de ez nem az.

Az ügynök és én zavartan néztünk egymásra, mielőtt megszólaltam. – Várj. Mi van? Neked ez komolyan nem tetszik? – Kinyújtottam a kezem, és körbemutattam a buja, hatalmas udvaron, teljesen össze voltam zavarodva.

Ez az udvar kibaszott király volt. Az új tesóm teljesen meg volt bolondulva.

Pick megállt, és megvonta a vállát. – Persze, szép. De… ez nem az a hely, amit én keresek.

Jézusom, nem csoda, ha Eva nem akart házat nézni vele.

Mikor elindult a hátsó ajtó felé, megráztam a fejem. – Nem is akarod megnézni a többit belül?

– Nem kell. Ez nem az.

– Hát, de én meg akarom nézni – ragaszkodtam hozzá.

Megint megállt, hogy visszanézzen rám, megint azt a rémisztő bámulós dolgot csinálta, amikor beléd néz, és körbekutakodik a fejedben, és kihúzza a legmélyebb, legégetőbb vágyaidat. Végül bólintott, mintha értené. – Rendben.

Így aztán megnéztük a házban az üres szobákat. Brian már rég feladta, hogy részletekkel untasson minket, mivel felírt valamit a füzetébe az elülső szobában – valószínűleg, hogy a kliensnek lehetetlen a kedvében járni – és magunk fejeztük be a körbejárást.

– Tisztára őrült vagy, ha nem tetszik ez a hely – motyogtam, ahogy beléptünk az utolsó hálószobába.

– Ó, de tetszik – javított ki Pick. – Csak nem a megfelelő hely.

Elképzelni nem tudtam, hogy lehet ez nem megfelelő hely. Kibaszottul csodás volt. – A bal golyómat odaadnám, ha ilyen házban élhetnék.

Elfoglaltam magam a mennyezetet szegélyező fehér koronás díszlécek tanulmányozásával, de éreztem a bátyám tekintetét rajtam.

– Soha nem laktál egy igazi házban? – kérdezte.

Megráztam a fejem. – Nem. Néhányszor lakásban, egyszer lakókocsiparkban, most pedig egy raktárépület alatti alagsorban, amit egy srác ad ki, de soha egy igazi házban.

– Akkor miért nem szerzel egyet? – kérdezte Pick csendesen rövid szünet után.

Felhorkantottam. – És kivel éljek ott? – találkozott a tekintetünk, és megráztam a fejem. – A házak családoknak valók.

Mikor szánalom és sajnálat tükröződött az arcán, rájöttem, hogy túl sokat mondtam. Sokkal védtelenebb voltam vele szemben, mint akartam, egy szó nélkül elhagytam a szobát, és meg sem álltam, míg kint nem voltam, és végigsétáltam az elülső pázsiton. Nem szerettem, ha ilyen sebezhető voltam, és hogy engedtem másoknak látni, mit akarok a legjobban. Hogy leküzdjem a bennem felgyülemlő pánikszerű szorongást, fel akartam rúgni az ELADÓ táblát, de visszafogtam magam.

Pick egy perccel később jött ki, kocsi kulcsait csörgette a kezében. – Mehetünk?

Bólintottam, és hálás voltam, hogy nem már nem próbál kémkedni a fejemben. A kocsiban többnyire csendben maradtunk. Miközben visszavitt a motoromhoz, amit a Forbidden előtt hagytam, Pick rádiót keresett, hogy hallgassunk valamit, de mikor nem talált egy normális zenét, felsóhajtott és megkérdezte. – Találtatok már új dobost a zenekarba?

Nem tudtam mást válaszolni, csak hogy – Nem – és továbbra is kifelé bámultam az ablakon, készen álltam, hogy a kis kirándulásunk véget érjen. Szarul éreztem magam, mert tudtam, én voltam az oka, hogy minden olyan kínossá és ingerlékennyé vált, de nem tudtam, hogy tehetném jóvá. Úgyhogy csak ültem magatehetetlenül csendben, amitől még rosszabbá vált az egész.

Mikor Pick megállt a Triumphom mögött, felém fordult, aggodalom volt a szemében, amitől duplájára nőtt a szégyenérzetem. Nem volt semmi oka aggódni, vagy úgy érezni, hogy ő tett valami rosszat.

– Tudom, hogy nem vagyunk egy szokványos család, Asher, de Eva, a kölykök és én… a családod vagyunk. És az összes srác is a Forbiddenben… ők is. Most már nem vagy egyedül.

Basszaaaaa meg.

Csak nem volt helyes, hogy ilyen könnyen tudott olvasni bennem.

– Bármikor is állsz készen, hogy elfogadj és beengedj minket, mi ott leszünk neked. Csak emlékezz rá.

Megköszörültem a torkomat, lebámultam az ölembe, próbáltam nem elpuhulni és elérzékenyülni. Megint meg kellett köszörülnöm a torkomat. – Igen – motyogtam, megsprórolva egy mikropillantást, mielőtt gyorsan elfordultam, és az ajtónyitóért nyúltam, hogy elmeneküljek. – Köszi.

Esélyt sem adtam neki, hogy válaszoljon. Kiszálltam, becsaptam az ajtót, és felpattantam a motoromra, mielőtt tényleg megszégyenítettem volna magam, például megölelem őt, és azt mondom neki, hogy ő kurvára a legjobb testvér, amit egy srác hirtelen kaphat vagy ilyen szarságot, de azt hiszem, már megszerettem őt.

De tartottam magam, és mikor végigrobogtam a háztömbön, a szél az arcomba fújta a nedvességet a szemem sarkából.

Nem voltam benne biztos, hogyan kéne kezelni ezt a dolgot, mert most már volt családom. Nem kellett magányosnak éreznem magam.

De akkor miért féltem kurvára attól, hogy csak simán…megragadjam ezt?

5. fejezet

 

Remy Curran

 

Fordította: Mandy

 

Tudhattam volna, ha Jodit szervezem erre a munkára, akkor mindent meg fog tenni. Ő így működött. És lám, meg is tett mindent.

Az agyaglenyomat készítése szívás volt. Legalábbis számára. Nekem csak annyit kellett tennem, hogy mozdulatlanul üljek, míg azzal a trutyival bekente az arcomat. Aztán csinált egy másik formát. Az első az arcom pontos mása volt, a második pedig az elváltoztatott férfi-változatom. Ezek után már könnyű volt. Nekem.

Bár Jodinak ekkor kezdődött az igazi munka. Ahhoz, hogy megfelelően működjön a maszk, pontos ábrázásolása kellett lennie az arcnak, amit meg akartunk csinálni. A forma minden hiányossága meglátszódott volna a végeredményen. Ültem és csodálkozva figyeltem, ahogy a forma fölé hajolva forgácsolja és csiszolgatja, hogy tökéletes legyen.

– Milyen idősnek akarsz kinézni? – kérdezte, összehúzott szemöldökkel koncentrált a művére. – Sok ránc legyen vagy babaarc?

– Ööö… Körülbelül olyan idős, mint most vagyok? – találgattam. – Talán egy vagy két évvel idősebb.

– Húszas évek eleje. Vettem.

Királyság volt figyelni, ahogy a latexet beleöntötte. Jodi folyamatosan mozgatta a formát, hogy a folyadék egyformán betöltsön minden ráncot és sarkot.

– Olyan, mintha egy főzőműsort néznék – mondtam, miközben popcornt majszoltam.

Az óra hajnali egy órát mutatott, és az agyagforma eléggé megszáradt már ahhoz, hogy játsszak vele.

Megrázogattam a folyékony latexszel teli tálat, és megborzongtam. – Kivéve, hogy nem akarnám megenni ezt a szart. Kurva büdös.

– Ó, ne emlegessél nekem itt kaját, te ribanc. Éhen halok.

Jodi kezein valami olyan kence volt, aminek még az összetevőiről sem akartam tudni, ahogy mozgatta előre és hátra a formát.

– Hát, akkor nyisd ki a szádat édesem, mert meg foglak etetni.

Mikor felemeltem egy kukoricát, Jodi kötelességtudóan nagyra nyitotta a száját. Az első három próbálkozásunkból egy az orrán, egy az arcán és a harmadik az állán pattant. Ekkor feladtam, és felkeltem a kényelmes székemből, ahol eddig üldögéltem, és hagytam, hogy a tenyeremből szedje ki a popcornt a fogaival.

A kezemből etettem, míg azt nem mondta, hogy most már szomjas. Ekkor elővettem a hűtőből egy dobozos kólát, beledugtam egy szívószálat, és a szájához tartottam, hogy inni tudjon.

– Mmm, puta, te aztán jól ellátsz engem. – Rám mosolygott, és kacéran rám kacsintott. Már túl késő volt nekem, hogy visszavágjak, így csak morogtam egyet, visszahuppantam a székembe, és próbáltam ébren maradni, vicces kis dolgokat olvastam fel neki a telefonomból, a Facebook híroldaláról.

Hajnali három fele kezdtem elbóbiskolni, mikor felordított az időzítő, tudatva velünk, hogy a latex megszáradt. Jodi felugrott, és legurult a kanapéról, ahol eddig szundikált, és négykézláb ért földet.

– A fenébe – motyogta, ahogy felült, megdörzsölte a szemeit, és egy óriásit ásított. – Itt az ideje, hogy kidekoráljuk az új arcodat. Kelj fel, te nő. – Ahogy elment mellettem, rácsapott a seggemre.

Nyafogni akartam, de mivel ez az egész miattam volt, így csak ásítottam én is, és kikecmeregtem a fotelból, ahol összegömbölyödtem.

És bár csak félig voltam ébren az idő további részében, megrendülve kísértem figyelemmel Jodi kreativitásának erejét. Négyszögletes, csapott állat adott a férfi-énemnek, ívelt homlokot határozott szemöldök barázdákkal. A hajjal kapcsolatos tehetségétől elszállt az agyam. Miután találtunk egy sötét parókát, kézzel rávarrta a maszkra, elosztotta m-vágásban a szemöldök vonala felett, hagyott egy kis pajeszt és még egy öt órás borostát is adott hozzá.

– Szent szar – motyogtam ámulva, amikor Jodi behúzta az utolsó maszk-szemöldököket. – Ez olyan… hűha.

– Gondoltam, adok neked egy kis arcszőrt is, hogy amennyit csak lehet, eltakarjon az álladból, így nehezebb lesz megállapítani, hogy maszkot viselsz.

Csak bólintottam, képtelen voltam bármit is mondani, bár igazából nem hittem, hogy bárki is kitalálná, hogy ez latex, miután Jodi szakértő módon kifestette és felvitte a sminket.

– Jézusom, csodálatos vagy.

Páváskodva rámvigyorgott, ahogy feltartotta a végeredményt. – Tudom, ugye? – Előremutatott felém. – Most lehet, egy kicsit furcsa érzés lesz. Próbáltam olyan kényelmesre csinálni, ahogy csak lehet, a belső réteget úgy munkáltam meg, hogy illeszkedjen az arcodra, és így sokkal gyorsabban fel is melegszik.

– Hát akkor hála Istennek, hogy Észak Illionoisban vagyunk novemberben – cukkoltam.

Lehajtottam a fejemet, amit Jodi egy szoros nejlon hajhálóval burkolt be, hogy lefogja a saját hajamat, és a maszk a koponyámra cuppant. A latex megpróbált leragadni és rászorulni az arcomra, de Jodi folyamatosan dolgozott rajta, határozottan a helyére illesztette. És végre készen voltunk. Kinyitottam a szemem, pislogtam néhányat és kikukucskáltam a mini-vágaton.

– Ó, ettől mélyebben ülőnek látszanak a szemeid. – bólintott Jodi egy helyeslő mosollyal. – Sokkal férfiasabb. Ez mindig is tetszett a pasikban. Igazából… elég dögös pasi vagy. – Hogy bizonyítsa álláspontját, felhúzogatta a szemöldökét, és rámkacsintott. – Nagy kár, hogy nem vonzódsz a lányokhoz, miattad úgy lennék biszexuális.

Forgattam a szememet, és a tükörben tanulmányoztam az arcomat.

– Hűha – mondtam újra.

Egyáltalán nem hasonlítottam magamra. A homlokom sokkal hangsúlyosabb volt, az orrnyergem szélesebb, az állam nem volt csúcsos. A maszk széle még a számat is összébb nyomta, így szélesebbnek és előnyösebbnek látszott.

Néhányszor megmozgattam az állkapcsomat, de a maszk sosem árulta el magát. – Ez kurvára hihetetlen. Olyan igazinak látszik.

– Ahha. Akkor most dolgozzunk a tested többi részén. – Jodi túlságosan is lelkesnek és energikusnak tűnt, ahhoz képest, hogy délelőtt tíz óra volt, pedig fent volt egész éjjel.

Elfordultam a tükörtől, és felhúztam a hamis, dús sötét szemöldökömet. – A testem többi részén?

– Hát, igen, puta. Ha már ezt csináljuk, akkor csináljuk jól. Lehet, hogy nincs dupla D-s melled, mint nekem, de az… – és itt a mellemre mutatott – határozottan egy női mellkas.

Mogorván lepillantottam a pólóm elejére. – Nem tudnánk csak átkötni egy elasztikus szalaggal vagy valamivel, hogy lelapuljanak?

Felhorkant. – Csak ha félmunkát akarsz végezni. De azután a sok munka után, amit az arcodba fektettem, nem végezhetsz félmunkát.

– Jól van, rendben. De pontosan mi jár a fejedben?

Egy hatalmas vigyor terült szét az arcán. – Ez. – jelentette be, mielőtt kihúzott valamit a szekrényéből, ami úgy nézett ki, mint egy napbarnított golyóálló mellény.

– Ez egy bélés férfi színészeknek, amitől teltebbnek látszik a mellkasuk. Felhasználhatjuk, csak a belsejéből kell kivágni két lyukat, ahova a cicijeid kerülhetnek.

Nevetésben törtem ki. – Ó, Istenem. Neked vannak a legfurcsább szarságaid a szekrényedben.

Jodi csak megvonta a vállát. – Nem furcsább, mint agyagformát és latexmaszkot tartani kéznél.

– Ott a pont.

Úgyhogy csináltunk egy férfitestet. Aztán Jodi odáig ment, hogy összevarrt egy felgöngyölt ruhacsomót, hogy a nadrágomba legyen egy “csomag”.

– Mi a fenéért kéne nekem csomag? – vitatkoztam. – Senki nem fogja az ölemet bámulni.

– Soha nem tudhatod, lehet, hogy fogják. Elég dögös pasinak csináltalak meg, biztos vagyok benne, hogy néhány lány az utcán oda fog pillantani.

– Őszintén? Engem igazán nem érdekel, ha néhány lány az utcán hiányosnak talál odalent.

– Hát, de engem igen. Én felelek ezért a férfitestért, úgyhogy viselni fogod.

– Ó, Istenem – sóhajtottam fel, de engedelmeskedtem.

– Hála Istennek, nemsokára tél van – tette hozzá Jodi. – Viselhetsz farmert és hosszú ujjú pólót anélkül, hogy bárki is azt gondolná, hogy fura vagy. – Átkutatta a fiókjaimat, motyogott valamit, hogy milyen lehangoló, hogy mennyi férfias ruhaneműm van. – Itt van – mondta végül, és felém dobta a ruhacsomót. – Vedd fel ezeket.

Miután felvettem a “férfi” alsómat, azt követte egy bőszárú kék farmer és egy fekete AC/DC koncert póló egy fehér hosszú ujjú thermo felső fölé.

Mikor Jodi felé fordultam, ragyogott óriási mosolyával. Akkor felém nyújtott valamit, amit férfi ékszernek nevezett, ami fekete bőrcsíkokból álló, ezüst gyöngyökkel díszített karkötő volt. És végül kölnit is fújt rám.

Köhögve és köpködve a váratlan bűztől, az arcom előtt legyeztem a kezeimet. – Mi a fasz?

– Illatoznod kell, ez is része annak, ahogy kinézel – vitatkozott Jodi, a kölnis üveget a mellkasához húzta, és büszkén csacsogott. – És te tökéletesen nézel ki. Most szívesen ledobnálak az ágyadra és meglovagolnálak, ha nem tudtám, hogy igazából lány vagy alatta. A francba is, kísértésbe estem.

Forgattam a szemeimet, de aztán rámosolyogtam. – Gracias. Azt hiszem.

– Most gyakorold a férfi járásodat – követelte, intve a karjával.

Megtorpantam. – A mimet?

Felsóhajtott. – Nem fogsz pasinak tűnni, ha úgy sétálsz be oda, hogy ringatod az elrejtett csípődet, és a lelapított melleidet kirakod a kirakatba.

Tátva maradt a szám. – Már megbocsáss. De én nem így sétálok.

Felhorkant. – Ó, dehogynem, puta. Te nagyon dögös darab vagy, nem tehetsz a csajos parádézásodról.

– De én nem…

– Görnyeszd be a vállaidat egy kicsit jobban, koncentrálj arra, hogy egy vonalban tartsd a csípődet, és próbáld kinyomni a farkadat előre, mikor lépkedsz.

– Hogy … mit?

– Így mennek a pasik, mintha a farkuk vezetné őket.

Csak a fejemet tudtam rázni. Őszintén szólva még soha nem láttam egy pasit sem úgy sétálni, hogy a fütyijét kidugta előre.

– Honnan szeded az ilyen faszságokat?

– Csak csináld, puta.

Sóhajtottam, de felhasználtam a javaslatait, próbáltam túldramatizálni a farok-és-lépés sétát, ahogy én neveztem.

– Na, mit szólsz? – kérdeztem.

Olyan kurvásan felmordult, és felém karmolt a levegőben. – Hogy mondják spanyolul, hogy “rá akarok ülni az arcodra”?

– Jodi!– Megálltam és bosszúsan felsóhajtottam. Néha tényleg túl sok tudott lenni. – Tényleg?

– Nem, komolyan. Mindig is tudni akartam, hogy kell ezt mondani egy srácnak. Ó, és használd a ribancos senorita hangodat.

Kuncogva engedelmeskednem kellett neki. – Quiero sentarme en tu cara – gügyögtem, csücsörítve a számat a hangomhoz.

Egyszer, mikor véletlenül spanyolul szóltam hozzá, a hangszínembe tettem egy kis érzéki kicsengést, Jodi azóta teljesen le volt nyűgözve. Teljesen rákattant a majmolásomra, átvette a ribancos senorita hangomat, és kifogásolta, hogy nem úgy hangzott, ahogy én mondtam.

Addig ismételgette és szépítgette a kifejezést, annyiszor ismételtettem el vele, hogy végül sikerült neki jól kimondania. Mikor én már elégedett voltam vele, úgy tűnt, ő is elégedett volt. Hangosan felsikított, körbe-körbe ugrált, és a levegőbe öklözött.

– Így szét fogod zúzni ezt a meghallgatást. Csak úgy tudom, puta.

Az új álcámmal a helyén, hagytam, hogy a magabiztossága rám is átragadjon. – Igen– motyogtam. És hagytam, hogy a remény is nőjön bennem. Tényleg szét fogom zúzni a meghallgatásomat.

Muszáj. A saját önbecsülésem múlt azon, hogy megtegyem.