2.-3. Fejezet

 

2.fejezet

 

RemyCurran

 

Fordította: Mandy

 

Harminc perccel azután, hogy az életem összeomlott, lehalkítottam a rádiót, Icona Pop I love it-ját, és leparkoltam a Castanedas’s mexikói étteremtől egy tömbnyi távolságra.

Letöröltem az arcomról a vastag fekete szemceruzát és a rúzst, amiket a pokoli meghallgatáson viseltem, ellenőriztem a tükörképemet, hogy a szemeim már nem vörösek és duzzadtak. Bár amikor megláttam magam, felhorkantottam. Sírásom bizonyítéka már eltűnt, de így is szörnyen néztem ki – szűziesen és keresztényien, mint egy vasárnapi iskola tanítója. De tudtam, hogy a nagybátyám még így sem hagyná jóvá.

Ez a zsarnok jobb szerette, ha garbót és kardigánt viseltem a szürke, bokáig érő, zsákvászon szoknyák felett. De a lehető legjobb kompromisszumot kötöttem a farmerral – az anyag ki van szakadva a térdén – és egy bő, fekete pulóverrel, ami szeretett lecsúszni az egyik vállamon, és felfedte a lila felsőm pántjait, ami passzolt a lila melírhoz a hajamban.

A punk-rock parókám eltűnt, még egyszer átfésültem az ujjaimmal a sötét sörényemet, aztán felkaptam a táskámat. Elhaladtam a Castaneda főbejárata mellett, és befordultam a mellette lévő sikátorba, üdvözöltem Micket, a hajléktalan srácot, aki ott táborozott, és várt valami ételmaradékra.

Miután kinyitottam az étterem hátsó bejáratát, besurrantam, és felakasztottam a kabátomat egy kampóra. Mögöttem a rádió egy ismerős latin dallamot játszott, s közben a párás meleg felkúszott a pulóverem hátulján.

– Ha továbbra is későn jössz, az apám szíjat hasít a hátadból, unokahúgom.

Felkiáltottam, majd megpördültem és ott találtam az unokabátyámat, Big T-t, ami a Tomás rövidítése, és épp tésztát kevert. Egy fél tucat nyers, de már megtöltött és lezárt empanada csücsült a sütőlapon, készen állva a sütésre. Sűrű, fekete haját hajháló fedte, erős karjai könyékig lisztesek voltak.

– Cállate[1]– motyogtam, miközben elrejtettem a táskámat, és megtaláltam a saját hajhálómat.

Gurgulázva felnevetett. – Mi van? Elhagyom a posztomat a sütőknél, hogy átvegyem a munkádat, és az minden, amit kapok, hogy fogjam be? Ráadásul spanyolul? Az én édes unokahúgom sérteget engem.

Rájöttem, hogy hülye picsa voltam a világ legkevesebb emberével, így bocsánatkérően felsóhajtottam.

– Plusz egy hatalmas nagy gracias és egy puszi az én csodálatos Big T-mnek. – Hátulról átöleltem széles mellkasát, áthajoltam a válla felett, és rányomtam az arcára egy nagy, nyálas, cuppanós puszit.

Elpirult, de hálásan vigyorgott, ahogy lerázott, és folytatta a tésztakeverést izmos kezével. – Hess. Elég ebből. Mesélj inkább, hogy ment a meghallgatás. Biztos jól csináltad, ha ilyen sokáig maradtál. Megcsináltad az első fordulót, igaz?

Lehervadt a mosolyom. – A meghallgatás? Az… bien[2] volt. – Oldalra löktem őt a csípőmmel, és átvettem a munkát, ahol ő abbahagyta, mivel gyakorlatilag a sütés volt az én feladatom. Minden figyelmemet arra irányítottam, hogy a tenyeremet a tésztába csapkodjam, ami nagyon jól működött stresszlabdaként. Hajtogat, csapkod. Liszt. Hajtogat, csapkod. Felejts el minden meghallgatást, dögös énekest és az ezek miatti könnyeket. Liszt. Hajtogat, csapkod…

Tomás elkapta a könyökömet. – Hijo de puta[3], ez már halott. Ne kínozd azt a szegény tésztát.

Mogorván néztem rá, de engedelmeskedtem, felkaptam a sodrófát, és koronggá nyújtottam. Figyelmes unokabátyám karba tett kézzel nekidőlt mellettem az asztalnak, és az arcomat tanulmányozta.

– Nem ők az egyetlen zenekar a környéken, tudod.

Fogcsikorgatva próbáltam figyelmen kívül hagyni őt, mikor megragadtam egy kést, majd egy tányért sablonnak, és tökéletes köröket vágtam a tésztából. – De ők a legjobbak.

Felhorkant. – Nézőpont kérdése.

Kőkemény Los Horóscopos de Durango rajongóként nem értette a csodálatomat a pop, rock vagy punk dolgok iránt.

– Hé, töröld le ezt a morcosságot az arcodról. Abuela itt van ma este, a pénztárnál dolgozik. Őt látni mindig egy ok a mosolygásra. Ráadásul azonnal tudni fogja, hogy valami baj van, ha rád vet egyetlen pillantást. Nem akarod felzaklatni a törékeny, idősödő nagymamánkat, ugye?

Miután szigorúan felvonta a szemöldökét, sóhajtottam és leeresztettem a vállaimat. – Nem. Igazad van. Befejeztem a drámázást.

– Bien. Mert ettől totál kibírhatatlan vagy a közeledben lévők számára. – Erre felkapott egy marék lisztet, és felém szórta… mintha ez segítene felvidítani vagy valami.

– Tomás Emmanuel Fernando Castaneda! – sikítottam felháborodva, majd lekaptam a hajhálómat, idegesen rázogattam ki a lisztet a tincseimből. – Hogy tehetted? Pendejo.[4]

– Elisa! – Nagybátyám éles hangjára azonnal felkaptam a fejem, és felhúztam a vállaim, míg a gerincem katonásan egyenesen nem állt.

Bassza meg. Annak ellenére, hogy otthon érzem magam ebben az épületben, ahol szinte az egész gyerekkoromat töltöttem, erre a hangra mindig összerezzentem. De utáltam, ha Tío Alonso rajtakapott, hogy előtte káromkodok. Túlságosan is emlékeztetett arra, amikor kicsi voltam, és a bütykeimet ütögette egy spatulával minden alkalommal, amikor hallotta, hogy káromkodok.

Már nem cenzúrázta a beszédemet sem szóban, sem spatulával, de az biztos, hogy a nemtetszésének legmagasabb színtű komorságával nézett rám, mikor berontott a helyiségbe.

Vettem egy gyors, erősítő levegőt, mielőtt megfordultam, és felnéztem rá. – Si?

– Llegas tarde.[5]

Kényelmetlenül álltam egyik lábamról a másikra, miközben a családunk fejét bámultam. Habár a nagyanyámmal éltem, és ő nevelt fel, Tío Alonso – a nagymamám legidősebb fia és Big T apja – volt az egyetlen apafigura az életemben kétéves korom óta. Úgyhogy annak ellenére, hogy nem érdekelt az autokratikus viselkedése, ő mégis tudta, hogy kell viselkedésre… és lázadásra bírnia.

Felemeltem az államat, és egy aprót bólintottam. – Igen, tudom, hogy késtem. Sajnálom, de én… – Megálltam, próbáltam valami elfogadható okot találni a késésemre, ami miatt nem kapok majd egy órás kioktatást – mivel megvetette a számára legutálatosabb zene iránti szeretetemet – de láthatóan ma nem akart kifogásokat hallani.

– Carmen nem jött ma este. Elöl van rád szükségünk most.

Visszanyeltem egy hirtelen káromkodást. De… a francba. Mindennél jobban utáltam a pincérkedést. A pulóverem szegélyét morzsolgatva szólaltam meg. – Nem úgy öltöztem, hogy kint dolgozzam.

– Solohazlo[6]– motyogta a parancsát.

– Sí, tíoquerido.[7]

Válaszomra elkomorult, mert arra emlékeztette, hogy mennyire zsarnok, mivel többször elmondtam már neki, hogy az. Utálta, mikor a legkedvesebb bácsikámnak hívtam édes, angyali hangon, mint valami szelíd szolga – mivel tudta, hogy sem szelíd nem voltam, sem édes – és én ugyanannyira utáltam, hogy nem volt hajlandó az első nevemen szólítani.

Tío Alonso volt az egyetlen ember a világon, aki Elisának szólított, a középső nevemen, mert azt gondolta, hogy a Remy túlságosan férfias név, és nem elég latin az ő ízlésének.

– És Elisa? – morogta, akcentusa sűrűbb lett az ingerültségtől.

Sóhajtottam, azon tűnődtem, most mivel fog csesztetni. – Sí?

– Limpiatucamisa.[8]– mutatott ujjával a pulóveremre.

Lepillantottam a lisztes foltokra a ruhámon. Motyogtam magamban, ütögetve próbáltam leporolni, amennyire csak tudtam, közben Tío Alonso kilépett az ajtón, és magunkra hagyott minket.

Mögöttem Big T kuncogott halkan a dorgálásomon.

– Idióta – sziszegtem felé, sokkal kóserebb szót használva ezúttal, arra az esetre, ha Tío Alonso még mindig hallana minket. – Nézd, mit tettél velem.

– Hé, nem tudtam, hogy ma este pincérkedésre kényszerülsz.

– Mi lenne, ha te szolgálnál fel az asztaloknál, és én fejezném be az empanadákat? – könyörögtem a szempilláimat rebegtetve felé. De valószínűleg ezzel a trükkel már túl sokszor bepróbálkoztam, mert egyáltalán nem hatottam meg.

– Az életed árán sem, unokahugi. Na, tűnj ki innen.

– Seggfej. – Odafricskáztam még, mielőtt kisiettem az ajtón, és az étkező elülső pultja mögött találtam magam, ahol már tucatnyi asztal tele volt. Jaj! Ma nem voltam hajlandó jó felszolgálót játszani, és mivel hétfő volt, még több családi jelenet volt várható, beleértve ellenszenves, pimasz kölyköket, és ingerült, mindenből-elegem-van szülőket.

Maga a boldogság.

Bárhol a pokolban is volt Carmen, reméltem, hogy megérte a hiányzása, mert meg fogom ölni, amiért végig kell ezt csinálnom, ráadásul pont ma. Ha nem lettem volna kényszerítve erre a munkára most, otthon lennék, zombikat vagy nácikat gyilkolnék a Call of Duty játékomon… mert pont olyan hangulatban voltam, hogy vérét vegyem valakinek virtuálisan.

Egy tartalék pincérnői kötényt halásztam ki a pult alól egy adag rendelési lappal együtt, mikor egy halk hang szólított a pénztár felől. Odasandítottam, és megpillantottam az apró, őszhajú nagymamámat, aki egy széken ülve figyelt engem.

Teljesen elfelejtettem, hogy Big T azt mondta, itt van ő is ma este… ez is jelezte, mennyire szét volt esve az agyam a meghallgatás után.

– Abuela– siettem oda hozzá egy kötelességtudó nagymamai ölelésre. – Te extrané.[9]

Abuela volt a törvényes gyámom kilenc éves korom óta, mikor a sok drog annyira kiégette az anyám agyát, hogy elmegyógyintézetbe vitték. De mivel Abuela mindig is Tío Alonsoval élt, mióta két évvel a születésem előtt az Államokba jöttek munkavállalási vízummal, igazából a férfivel egy tető alatt nőttem fel… és a szabályai szerint. És bár a nagyanyám tudott szemtelen is lenni, ha keresztbe tettél neki, de akkor is ő volt a legkedvesebb lélek, és általában engedett a legidősebb fia tekintélyének.

– Mi lindanieta[10]– motyogta, kezébe fogta az arcomat, és a szemembe nézett. – Te vet triste. [11]

Kikényszerítettem egy mosolyt, és megráztam a fejem. – Nem vagyok szomorú – próbáltam megnyugtatni spanyolul, közben a szám belsejét harapdáltam, és utáltam, hogy ő mindig olyan sok mindent meglát bennem. De akkor sem mondhattam el neki a rosszul sikerült meghallgatást, ő is gyűlölte ezt a fajta zenét, ahogy Tío Alonso. – Csak…mérges vagyok, hogy pincérkednem kell.

Megrázta a fejét, aztán elhessegetett, mondta, hogy menjek dolgozni, de előtte még megparancsolta, hogy gyakrabban látogassam meg. Gyors puszit adtam az arcára, és már mentem is, elkaptam egy várakozó vendégekkel teli asztalt, ahova a fiatalabb unokabátyám, Luis még nem jutott el, mert el volt foglalva a terem túlsó végén egy másik asztalnál kiborult ital feltakarításával.

– Hola. Buenasnoches– üdvözöltem mosolyogva a háromtagú családot. – Megrendelték már az italukat?

A Castaneda autentikus mexikói ételekkel büszkélkedhetett, annak ellenére, hogy az itteni ropogós tacónak semmi köze nem volt az igazi mexikói tacóhoz, ahonnét a családom kivándorolt. Tío Alonso a felszolgált tacótchingaderasnak, azaz szardarabnak nevezte, de ezek voltak a legnépszerűbb ételeink, úgyhogy továbbra is szállítottuk őket.

Ezen kívül azonban minden más igazi latin fogás volt. Én majdnem kivételt voltam, mivel nekem kicsit hígabb volt a vérem. Az apám amerikai volt, német-ír ősökkel, és elég sokáig itt ragadt, hogy elvegye az anyámat, és nekem adja a Curran nevet, mielőtt ismeretlen helyre távozott. De eléggé mexikóinak néztem ki, és az anyám Castaneda volt, úgyhogy gondolom, ez azt jelentette, hogy idetartozom, és dolgozhatok a családi étteremben.

És élvezhettem, hogy az előttem lévő asztalnál a kölyök lefröcskölte a nadrágom szárát a sajtos szószos taknyával, amikor rám tüsszentett.

Szép volt.

Összeszorított fogakkal mosolyogtam a szülőkre, mintha minden rendben lenne, pedig meg akartam volna fojtani a nyavalyást, aki épp Bob mestert énekelt torkaszakadtából, és tortilla chipseket dobált az ülésére, hogy morzsává apríthassa őket, míg a szülők erről tudomást sem véve az étlapot tanulmányozták.

Visszafojtva a bosszúságomat felvettem a rendelésüket, és elmenekültem, mielőtt rajtuk töltöm ki az aznapi frusztrációmat.

Hat órával később bevánszorogtam a lakásomba, lerogytam a kanapéra, ahol felnyögtem nyomorúságomban, és az arcomat a kezeimbe temettem.

Ez – ez– volt az életem. És úgy tűnt, hogy még sokáig ilyen szánalmas is marad. Nincs dobos pozíció. Nincs új bandatagság. Semmi, csak seggfej vendégeket kiszolgálni, akik LOL-t rajzoltak a borravaló vonalára ahelyett, hogy egy árva pennyt is adtak volna a rohadt jó pincérkedésemért, már ha mondhattam ilyet magamra, annak ellenére, hogy csak össze akartam gömbölyödni a kanapén és sírni, miközben a videojátékomon dolgokat gyilkolok… és talán csokival és jégkrémmel tömni a fejemet. És pina coladával. Istenem, és belefojtani magam jó sok pina coladába! Esetleg énekelni nagyon nyálas, szomorú szerelmes dalokat, mint a MyHeart Will Go On, miközben elképzeltem, hogy az összes zombi, akit kinyírtam, Fisher volt… vagy a Non-Castratobasszusgitárosa és a valahogy-túl-dögös énekes, Asher Hart.

A munka valahogy segített elvonni a figyelmem a mélabúmról egész este, de most, még a fél tucat büdös zsíros folt a ruhámon vagy a fájó lábam sem tudta elterelni a gondolataimat arról a hülye meghallgatásról és a köcsög bandatagokról, akik a képembe nevettek. Igazából a büdös zsír és a fájós láb segített rávilágítani, hogy milyen borzasztó volt ez az egész.

Soha nem akartak felvenni semmilyen bandába. Nem is tudom, mit gondoltam ma a meghallgatáson. Még az sem juttatott be a Fish ’N’ Dicksbe, hogy a saját frontemberükkel randiztam. Miért voltam olyan biztos, hogy másvalaki majd elfogad? Én voltam a legnagyobb hiba, amit ismertem. Soha nem kaptam meg semmit egész életemben, amit igazából akartam vagy amiről álmodtam.

Egy apa, aki megmarad mellettem és egy normális anya, aki szeret engem? Megtagadva.

Befejezni a fősulit és megmutatni a nagybátyámnak, hogy nem vagyok értéktelen? Dehogy.

Hozzámenni Braden Fisherhez– akinek életem nagy szerelmének kellett volna lennie –, és létrehozni a világ legjobb zenekarát vele és a csapatával? A pokolba is, nem.

Találni egy bármilyen férfit, aki szeret engem? Nem.

Dobolni egy bármilyen zenekarban, aki felvesz, és élő hallgatóság előtt játszani? Még csak egy rohadt meghallgatás sem.

Utáltam, hogy milyen nyomorulttá és szomorúvá és levertté tett ez engem, úgyhogy a dühre koncentráltam. Ökölbe szorítottam a kezeimet a méregtől, és vaktában motyogtam a szobában. – Soha többé nem hallgatom a hülye zenéteket, Non-Castrato.

Nem igazán vártam el, hogy a szoba válaszoljon. Így amikor meghallottam, hogy:– Rossz előérzetem volt, hogy nem kaptad meg – ijedten felsikoltottam.

A konyhaajtó felé fordulva haragosan pillantottam a szobatársamra, mert a frászt hozta rám. Lángvörös haját feltornyozta egy pamacsba a feje tetejére, zöld trikó volt rajta és egy rövidnadrág, ami alig takarta el a fenekét – általában ez volt az otthoni viselete, tekintet nélkül arra, hogy nyár volt vagy tél közepe… bár most épp volt november volt.

Két kézzel fogta a gőzölgő bögréjét, amiben az illata alapján capuccino lehetett, behozta az első szobába, és mellém kuporodott a kanapéra, hogy végül velem együttérezve sóhajtozzon. – Már órákkal ezelőtt üvöltözve és extázisban felhívtál volna, ha jó híreid lettek volna.

Megremegett az alsó ajkam. Soha nem tudtam ezt jól kezelni. – A faszszopók még csak meg sem hallgattak.

– Sajnálom, puta. – Fogalmam sem volt, hogy Jodi miért használta a spanyol ribanc szót rám vonatkoztatva, de mióta megtanítottam neki, hogy mit jelent, előszeretettel hívott így. Ma csak annál jobban sírtam rajta, mert arra emlékeztetett, hogy mennyire szeretett engem, és most nagyon-nagyon szükségem volt egy kis szeretetre.

Rohadt petefészkek.

– Azért, mert lány vagy? – kérdezte.

– Igen. – Megtöröltem a szemem, csak hogy megálljak, és éles pillantást vethessek rá. – Várj, honnan tudtad?

Megvonta a vállát. – Mert az a nevük, hogy Non-Castrato és a castrato azt jelenti, hogy…

– Tudom, hogy mit jelent az a kibaszott szó – csattantam fel, kissé nyűgösnek érezve magam… és szánalmasnak… és eléggé értéktelennek. De a zene volt az életem, három szemeszteren keresztül ezt a szakot végeztem a fősulin, mielőtt kimaradtam Fisher ragaszkodása miatt, akinek szüksége volt rá, hogy kéznél legyek a zenekari dolgaihoz. Még egy dolgozatot is írtam arról, hogy a fiatal fiúkat az 1700-as évek elején kasztrálták a pubertáskor előtt, hogy a hangjuk magas maradjon, ez vezetett a castrato kifejezéshez. Nem voltam teljesen hülye – talán csak félig. Jó, háromnegyedig. Mindegy. Akkor is. Tudom, hogy mit jelent a castrato.

– Persze, hogy tudod – gügyögött Jodi a lábamat paskolgatva. – De amit nem értek, hogy miért ülsz itt, és hagyod, hogy azok a faszok megríkassanak.

Ráhagytam a szobatársamra. Gyorsan együtt tudott érezni velem, de ugyanolyan gyorsan seggbe is tudott rúgni, hogy fejezzem már be az önsajnálatomat.

Pislogtam, és megtöröltem az arcom. – Mert az egész rohadt életemben pontosan ilyen lehetőségről álmodtam. Gyakoroltam, és izzadtam, és a véremet adtam, hogy én legyek a legjobb kibaszott dobos. És ezek még csak kurvára meg sem hallgattak!

– Pontosan – mondta Jodi. – Ezért dolgoztál évek óta. Miért adod most fel? A Non-Castrato nem az egyetlen zenekar. Biztos, hogy te…

– De ők az egyetlenek, akikhez csatlakozni akartam! Jók voltak és sokfelé mentek. És én a része akartam lenni. Csak… valami jó érzésem volt velük kapcsolatban. Míg úgy nem kezeltek, mint egy darab szart, és nem mondták, hogy húzzak el.

– Hát akkor legyél a része, a fenébe is.

– Mindegy. Most már nem akarom, hogy közöm legyen ezekhez a szarháziakhoz. Amit igazából szeretnék, hogy rákényszerítsem őket, hogy hallgassák meg, milyen tehetséges vagyok, és aztán az arcukba nevethessek és elutasíthassam őket, mikor azért könyörögnek, hogy csatlakozzak a szar zenekarukhoz.

– Ó, igen. Tetszik az ötlet – mutatott rám Jodi, mielőtt ivott egy kortyot. – Csináld.

– Mintha megtehetném. – Legyőzötten dobtam a karjaimat a levegőbe. – A szemétládák nem fognak meghallgatni egy lány dobost, emlékszel?

– Hát akkor ne légy lány dobos – forgatta motyogva a szemét Jodi. – Basszus.

Ledermedve bámultam rá. – Várj. Mi? Úgy érted, hogy…– Tágra nyíltak a szemeim, ahogy kilőttem a kanapéról, és két kezembe fogtam a fejemet. – Ó, Istenem. Egy zseni vagy. Gondolod, hogy meg tudod csinálni? Gondolod, hogy át tudnál alakítani férfivá? Csak… mondjuk egy órára?

Jodi megrázta a fejét, láthatóan nem követte a gondolatmenetemet. – Mi?

– Pontosan ezért jársz főiskolára. Hogy speciális effekteket csinálj filmekhez. Ehhez tartoznak a maszkok meg ilyenek is, nem? Tudsz belőlem fiút csinálni? Tudod, mint Robin Williamsből a Mrs. Doubtfire-ben?

– Hát… – Jodi idegesen felnevetett, mintha azt akarná hinni, hogy viccelek, de közben meg félne is attól, hogy mégsem, aztán megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy felfogod, mennyi idő és munka lenne ilyesmit előállítani. És még nehezebb lenne, hogy valamennyire élethűnek is nézzen ki.

Kétségbeesetten megragadtam a kezét, könyörögve néztem rá. – Csak addig kell hihetőnek lennie, míg megcsinálok egyetlen meghallgatást. Miután hallották, hogy milyen nagyszerű vagyok, le fogom tépni a maszkot, és megmondom nekik, na, egy lány is lehet jó, úgyhogy baszódjatok meg.

Mikor a kísértés derengett a szobatársam szemeiben, tudtam, hogy megfogtam őt. Már csak egy jó erős könyörgésre volt szükségem, hogy áttörjem az ellenállását. – Jodi, kérlek, muszáj. Számítok rád és a fantasztikus tehetségedre, hogy segíts nekem egy picike kis igazságot találni a világban… minden nő számára.

És… Jodi felengedett. Továbbra is könyörögve néztem rá, mikor a belső ellenállása szétporladt. – Jaj, jól van. De ha holnap az utolsó nap, hogy meghallgatásokat tartanak, akkor most kell nekiállnunk, vagyis most azonnal, baszki.

---

[1]spanyol – Fogd be!

[2]spanyol – jó

[3]spanyol – baszd meg

[4]spanyol – seggfej

[5]spanyol – Késtél!

[6]spanyol – Csak csináld!

[7]spanyol– Igenis, legkedvesebb bácsikám!

[8]spanyol – Tisztítsd meg az inged.

[9]spanyol – Hiányoztál!

[10]spanyol – Gyönyörű unokám.

[11]Szomorúnak tűnsz.

3. fejezet

 

Asher Hart

 

Fordította: Mandy

 

Egy érdekes tény rólam: teljesen beleástam magam furcsa és szokatlan tényekbe.

Tudtam, hogy a nagybátyád megölésének szakkifejezése avunculicid. A húgodé: sororicid. A feleségedé: uxoricid. Ha lemészárolsz mindenkit abban a reményben, hogy általában az emberiséget irtod ki: omnicid. De azt nem tudtam, hogy hívják, ha meg akarod gyilkolni a bandatársaidat, és tényleg úgy gondoltam, hogy meg kéne ismernem a kifejezést, mert komolyan fontolgattam, hogy alkalmazni fogom.

Kibaszottul megőrjítik az agyamat.

Megegyeztünk, mielőtt felvesszük a következő dobosunkat, hogy mindenkinek egyet kell értenie száz százalékosan és egyhangú hüvelykujj felemeléssel engedjük belépni a következő srácot. A legutóbbi dobosért nem lelkesedtem túlságosan, aki a kezdetektől velünk volt. Volt benne valami sunyiság, ami idegesített. De jól ütötte a ritmust, úgyhogy nem álltam az útjába, mikor Gally behozta közénk. Én ilyen jó fej voltam.

Ó, van valaki más a tarsolyodban? Rendben, akkor ő lesz az.

Hát, most már nem. A rock kikúrált ebből a vak naivitásból, mikor megpróbálta kinyírni az egyik nagyon jó barátomat. Kiderült, hogy ráadásul piromániás is, aki megölte a családja nagy részét egy lakástűzben pár éve (ezt egyébként familicid-nek hívják). Szóval ő most a rácsok mögött rohadt keményen megfizetve ezért, mi pedig szarban voltunk, négy napunk maradt, hogy találjunk egy új dobost, vagy nem tudunk játszani a szokásos péntek esti bulinkon… már sorban a hatodik hétvégén.

Ez volt a második napja a próbálkozásnak – úgy hirdettük, hogy három napig hagyjuk nyitva –, és mi hárman eddig még képtelenek voltunk egyetlen nyamvadt dobosban megegyezni. Egyetlen rohadt személyben sem.

Kitartottam amellett, hogy legyen tehetsége és tudod, ne legyen piromániás kisugárzása – elég ijesztő, hogy volt pár ilyen. Gally úgy tűnt, egy képre van ráállva. Semmi rasztahaj, túl sok fém az arcon és nem elég tetoválás. Nem számított, hogy játszottak, ő csak egy bizonyos kinézetet akart… vagy nemet, nyilván, mivel meg sem hallgatta az egyetlen lányt, aki eljött.

És Heath... igen, Heath nem adott magyarázatot. Ő csak a fejét rázta, igen vagy nem. Lehet, hogy ő csak a megérzései után ment. Ki tudja? Nála nehéz volt megmondani.

Be kellett vallanom, hogy senki nem nyűgözött le annyira, hogy beinduljak, de volt néhány, akikkel megelégedtem volna, ha a két kibaszott társam nem szavazta volna le őket azonnal.

Kezdtem azt hinni, hogy ez a kis demokrácia dolgunk a lehető legrosszabb ötlet volt, mikor Gally lehuppant egy székre és felnyögött, közben mindkét oldalon végigsimított a kakastaréján – amit ezen a héten narancssárgára festett – mintha meg akart volna bizonyosodni, hogy még a helyén van.

– Ez kurvára szívás. Szerintem elég volt.

Igen. Ez volt nagyjából az egyetlen dolog, amivel per pillanat egyet tudtam érteni. Intettem Heath-nek.

– Küldd el őket.

Amíg Heath áthúzta a gitárja pántját a fején, és letette a kicsikéjét, mielőtt elindult az ajtó felé, lecsatoltam magam a Tayloromról, és köröztem a vállammal, hogy kicsit ellazítsam a becsomósodott izmokat. Órák óta nem tartottunk szünetet, és megéreztem.

– Összegyűlünk akkor nyolckor itt? – kérdeztem a srácokat, mikor Heath visszaért, miután elküldte a jelentkezőket a teremből.

– Össze-mi? – kérdezte Gally, zavartan ráncolta a szemöldökét, a szája tátva maradt, és hunyorgott. Bent tartottam a hosszú, fáradt sóhajt a mellkasomban.

– Találkozni – mondtam. – Akartok holnap újra itt találkozni nyolckor…mármint reggel?

Gally megrázta a fejét. – Mi a faszért nem azt mondtad először is?

Ó, Istenem, tényleg ki kell innen jutnom.

Ezúttal azonban sóhajtottam. Tarkómra tettem a két kezemet, ami reményeim szerint megakadályozza, hogy a vénáim szétrobbanjanak, felmordultam. – Viszlát reggel.

Becipzároztam a gitáromat a tokjába, átvetettem a szíját a vállamon úgy, hogy a Taylor a hátamon feküdjön, és a kijárat felé siettem.

Soha nem voltam igazából kapcsolatban bárkivel a bandából ezelőtt. Két éve dolgoztam már éjszakai műszakban Heath-szel egy helyi hajóraktárban csomagkezelőként, mikor egy éjjel a szünetben végül sikerült kihúzni belőle, hogy szeret gitározni. Mikor azt javasoltam neki, hogy lógjunk együtt és zenéljünk néha, nem mondott nemet.

Akkoriban nagyon távol állt tőlem, hogy egy igazi bandát alapítsak. De Heath unokahúgának az akkori fiúja – azaz Billy Galloway– hallott minket játszani egy éjjel, belopta magát az alkalmainkra, majd azt mondta, ismer egy dobost és így… elkezdődtek a garázsnapjaink.

Barátok ugrottak be, hogy meghallgassanak minket. De ez még mindig nem eredményezte azt, hogy bandát alapítsak, míg egy nap Gally egyik nője a sok közül azt nem mondta, hogy egy nap még híresek leszünk. Ettől a pillanattól kezdve Gally és Rock csak attól tudtak beszélni, hogy egyre nagyobbak leszünk.

Mivel egyikőjüknek sem volt meg az anyagi háttere, hogy bármit is tegyenek ennek érdekében, így hát elkezdtem kutatni, és kitaláltam, mit kell tennünk a kezdéshez.

A névadós dolog több mint egy hétig tartott. Majdnem nagyobb fejfájást jelentett, mint találni egy új dobost. De aztán végül meg tudtunk állapodni a Non-Castratoban. A következő volt, hogy találjunk egy helyet, ahol felléphetünk. Miután kihúztuk az összes éjszakai bárt, akik arról voltak híresek, hogy új tehetségeket fogadtak, és adtak nekik egy esélyt, hogy megmutassák, mit tudnak, vállaltam a kockázatot, és felvettem a kapcsolatot a Forbidden új tulajdonosával. Azon a helyen soha nem volt más, csak régebben zenegép a bárjában, de eddig nem jutottam semmire. Nem volt mit vesztenem egy egyszerű kérdéssel.

Miután megkörnyékeztem Pick Ryant az irodájában, és kiböktem a kérésemet, fogalmam sincs, miért – lehet, hogy jó napját fogtam ki a srácnak vagy valami –, de beleegyezett, hogy játszhatunk a klubjában. Vagy lehet, ahhoz volt köze, hogy azt mondtam neki, ingyen fogunk játszani, és eljövök neki pincérkedni, mivel épp pincért keresett, de mindegy is. Beleegyezett!

Így aztán azon kaptam magam, hogy kilépek a csomagkezelői munkámból, hogy Picknek dolgozhassak, és zenei vállalkozásba kezdek gyakorlatilag három idegennel. De egyszer sem bántam meg, még a hosszú órák vagy fejfájások ellenére sem, vagy hogy össze kellett állítanunk a koncerteket, és létrehozni néhány eredeti dalt, ami énekelhettünk. Ez egy kihívás volt, amit szerettem, és egy hely, amiről tudtam, hogy ide tartoztam, attól a perctől kezdve, hogy beléptem a pozícióba.

De igen, néha arra gondoltam, hogy sokkal jobb lenne, ha egy kicsit minden jobban értenénk egymást, vagy a bandatársaim legalább azt tudnák, hogy a szavak fele mit jelent, amiket mondtam. Bár szerintem nem kell annyira szoros barátságban lennünk, hogy csapatot alkossunk. Nem volt okom siránkozni vagy keseregni. Valószínűleg csak azon emberek egyike voltam, akik egyszerűen nem arra voltak teremtve, hogy nagy találkozásaik legyenek a többiek lelkével.

Emellett holnap egy friss, új nap lesz. Bizonygattam magamnak, hogy végre megtaláljuk a negyedik embert a bandába, akiben meg tudunk egyezni, és a pillanatnyi frusztrációm tárgytalanná válik.

Amikor kiléptem a stúdióból a hideg novemberi délutánba, valahogy olyan nyugtalannak éreztem magam. Elégedetlennek. Mert még mindig azt kívántam, hogy legyen… basszus, nem is igazán voltam biztos benne. Talán egy barátom. Csak egyetlen személy, akivel lóghatok vagy hülyeségeket csinálhatok, vagy akár nem is csinálnánk semmit. Csak valaki, aki ott lenne, hogy segítsen kiszakadni a gondolataimból egy időre. Egyfajta mentőövként.

Évekig mondogattam magamnak, hogy nem vagyok magányos. De bassza meg, az voltam.

És elég furcsa, hogy az elmúlt évben, amikor a Forbiddenben dolgoztam, sokkal több alkalmi barátot szereztem, mint eddig valaha, és így rájöttem, hogy mennyire teljesen egyedül vagyok.

Vagy lehet, hogy csak azért voltam ilyen hangulatban, mert még mindig hagytam, hogy zavarjon, amit az a lány mondott korábban. De a francba is, mi nem voltunk klisé. Keményen dolgoztam a saját személyiségemen, és olyan dalokat írtam, amik különböztek minden mástól. Miért jött el, és mondta azt az egyetlen dolgot, ami a legjobban idegesít? Most pedig a szavai el fognak fertőződni és az őrületbe kergetnek.

És mi volt az, hogy férfi-kurvának hívott? Komolyan gondolta? Nem is ismert engem. Azt sem tudta, milyen kapcsolatom van a nőkkel, vagy hogy hónapok óta nem szexeltem. Bosszantott, hogy ilyen könnyedén megbélyegezhetett engem.

De aztán próbáltam bebeszélni magamnak, hogy csak dühös volt, amiért egyáltalán nem tudtam hibáztatni. Gallynek legalább meg kellett volna hallgatnia őt (még egy ok, ami irritált benne). Szóval talán csak a harag beszélt belőle.

Jól van, rendben… De az az igazság, hogy azért forrongtam, mert magamra voltam dühös. Erőltethettem volna a dolgot, hogy legalább meghallgassuk, csakhogy a francba is… hatással volt rám. Azonnal.

Ahogy belépett az ajtón a hosszú, napbarnított lábaival, amik kivillantak a rövid, nagyon rövid szoknyája alól, ahogy olyan szemtelenül, magabiztosan sétált, a forróság felsugárzott a zsigereimből, és megperzselte az agysejtjeimet. Ilyen hirtelen, intenzív reakció csak körülbelül kétszer történt velem az életben. Először néhány hónappal ezelőtt, és aztán…ma. Nem igazán tetszett. A hormonjaimat azzá a primitív vadállattá változtatta, aki nem akart mást, csak puncit.

Kényszerítettem magam, hogy elforduljak, és úgy tegyek, mintha csak ittam volna, mert attól féltem, ha tovább bámulom, merevedésem lesz. De azért csak elképzeltem magamban, hogy letépem róla azt az olcsó szőke parókát, hogy lássam, hogy néz ki alatta igazából, aztán nekinyomom az első elérhető felületnek, hogy felzabálhassam.

Komolyan, ennyire erős volt a vágyódásom.

Szóval, elfoglalt, hogy lehűtsem a rakétámat, így nem is figyeltem arra, hogy mit mondott neki Gally, míg meg nem hallottam, hogy azt mondja: “Ez most valami vicc?” és meg nem hallottam a hangját…Basszus, a rekedtes hangja teljesen megőrjített. Nőhöz képest mély volt, de akkor is igazán, nagyon dögös.

Mikor végül rájöttem, hogy Gally azért utasította el, mert lány, sajnos, kicsit megkönnyebbültem. Képtelen lettem volna koncentrálni olyan valaki mellett, akihez úgy vonzódom, mint hozzá. Tudtam, hogy ez elfogult, gyáva, borzasztó és teljesen szexista hozzáállás a részemről, de nem tudtam volna egy zenekarban lenni vele anélkül, hogy ne akartam volna ráugrani… állandóan és valószínűleg meggyőzni még jobban, hogy egyfajta férfi-kurva vagyok.

És így szarul éreztem magam, és ideges voltam és szánakozó, miközben a gépemhez ballagtam, amiért nem adtunk meg neki egy egyszerű meghallgatást, amit akart.

A motorom – áldott legyen a hűséges szíve – a járdaszegélyen állt, türelmesen várva rám. A ’72 Triumph akár menő is lehetett volna, ha nem lett volna olyan régi és ütött-kopott. De olcsóbb volt, mint bármelyik négykerekű, amit találtam, és jobb volt a fogyasztása is, így nem panaszkodtam a kinézete miatt. Imádtam így is.

Odaérve életre keltettem – ráadtam a gázt, megnyomtam az üzemanyagszabályzót, felkapcsoltam a fojtót és a gyújtást, aztán berúgtam – indulásra készen álltam.

Az egyetlen hely, ahova igazából mennem kellett volna, otthon volt Mozarttal, de most ez egy szánalmas lehetőségnek tűnt, úgyhogy a Triumphot a legkedvesebb helyem felé kormányoztam.

Kicsivel több, mint egy éve tudtam már, hogy a ForbiddenNight Klub létezik és ezalatt az összes legboldogabb pillanatomat itt éltem át. Itt léphettem fel először, és ide térek vissza minden pénteken játszani.

A zenekarom itt szerzett nevet magának, és emiatt a hely miatt tett szert egy sereg követőre. A Forbiddenben tapasztaltam meg először azt a heves vágyakozást abban a pillanatban, mikor megláttam egy idegent a tömegben, és mindent tudni akartam a lányról. A pokolba is, ezek között a falak között tudtam meg, hogy van egy bátyám. Ez a hely sokkal inkább volt az otthonom, mint az alagsori lakás, ahol esténként álomra hajtottam a fejem.

Mikor elhajtottam a klub mellett húsz perccel később, és végigpásztáztam a parkolót, hogy nincs-e ott egy fekete Barracuda, megfordultam a tömb végén, behajtottam és leparkoltam, megnyugodva, hogy a srác, akit kerülök, nincs bent.

Ma este nem voltam beosztva munkára, de valahogy azt kívántam, bárcsak Pick több órát adna, akkor lenne mit csinálnom a szabad estéimen, de egy sör és egy kis társaság jól hangzott. Kellett egy kis pozitív chi, amit magamba szívhatok, hogy egy kicsit feljavítsam a hangulatomat.

Quinn és Knox dolgoztak a pultnál. Az összes csapos közül ők ketten voltak a legcsendesebbek. Amilyen hangulatban voltam, nem voltam benne biztos, hogy ma este én lennék a legjobb beszélgetőtárs, így ők ketten tökéletes választásnak tűntek társaságnak.

– Szia, Asher– üdvözölt Quinn barátságos, szomszéd-fiús mosolyával. – Hogy ment a meghallgatás?

– Szarul – huppantam le egy székre. – Hogy van a feleséged és a gyerkőc?

Mosolya felragyogott a büszkeségtől és igen, pontosan ez volt az a vidám, túláradó energia, amire szükségem volt. – Úgy tűnik, Zoey száz százalékosan jobban van, és a doki szerint jövő héten hazahozhatjuk J.B.-t.

– Ez nagyszerű, haver. – A felesége néhány hónapja adott életet egy koraszülött babának. Jó volt hallani, hogy mindketten, a lány is és a gyerek is, teljesen felépülnek. Boldogabbnak kellett volna lennem, hogy a dolgai ilyen jól alakulnak.

Vidámság helyett azonban valahogy a magányosság keserű gombóca növekedett bennem. Miért nem tudtam én is valakit találni, ahogy Quinn?

Egy üveg AngryOrchard tűnt fel előttem, épp mielőtt Knox lepattintotta a kupakját, és elsétált.

– Köszi – kiáltottam utána hálásan, pontosan tudta, mire volt szükségem. Felkaptam az üveget, és jól meghúztam.

Istenem, de jó íze volt. Felsóhajtottam és ellazultam a székben. Quinn a pult túlsó felére ment segíteni az egyik vendégnek, és én jól elvoltam az alkoholos italommal, míg a két srác nyüzsgött körülöttem, és tette a dolgát.

Mögöttük különféle üvegekkel teli polcok csillogtak a halvány kék megvilágításban. Ez nyugtató hatást adott a környezetnek, ami lecsendesítette egy nyugtalan részemet. Ha csak ülhetnék és élhetnék itt hátralévő életemben, megtenném.

Becsuktam a szemeimet, előrehajtottam a fejemet, két könyökömet a pultra támasztottam, hagytam, hogy a Forbidden hangja és illata átjárjon.

De nyilvánvalóan a békés álmodozásom nem tarthatott sokáig.

– Asher? – Az ismerős hangra felkaptam a fejem, és kipattantak a szemeim.

Azonnal feszült lettem, és a hang felé fordultam, ijedtemben tátva maradt a szám a férfire, aki közeledett felém.

– A francba. Te honnan jöttél?

Pick, a főnököm és körülbelül három hete az idősebb féltestvérem, lelassított, és felhúzta a szemöldökét. – Ööö… az irodámból?

A fenébe, tudhattam volna, hogy ilyen kora délután még itt van. Ez az ő klubja volt, miért ne lenne itt? Pedig olyan biztos voltam, mert nem láttam a Barracudáját elöl.

– Új kocsit vettél, vagy mi?

– Igazából igen, vettem egyet – hunyorgott rám. – Miért? Próbáltál elkerülni engem?

– Mi? – horkantam fel, mintha ez egy nevetséges feltételezés lett volna. – Nem.

Tudta, hogy hazudok. Pick valahogy úgy nézett az emberre, hogy tudtad, minden gondolatodat kiolvashatná a fejedből. Valahogy csodáltam ezt benne, habár rohadtul meg is rémisztett. A pokolba is, szinte minden, ami Rick Ryan volt, egyformán lenyűgözött és elbizonytalanított.

Ez kurvára hátborzongató volt – és ugyanilyen csodálatos és elsöprő is – tudni, hogy egy ilyen intuitív, mégis kedves srác rokona voltam.

Ha kiválaszthattam volna a világon bárkit biológiai nagytesómnak, őt választottam volna. Ő pont olyan kedves, higgadt srác volt, aki annak fogadott el, ami voltál és vigyázott rád, anélkül, hogy kérted volna.

És mégis, ez az egész tesó dolog a lelkem mélyéig megrázott. Én és a “család” sosem kötődtünk. Csak volt ez a bizonyos érzésem, amit nem tudtam lerázni, hogyha tényleg engedem, hogy a bátyám legyen, akkor ez az egész a pokol lenne.

Túl sok mindent veszíthettem volna, ha Pick végül azt mondja, hogy húzzak el. Ez a hely és amim itt volt, volt az egész életem. A munkám, a Forbiddenszínpadán játszani a zenekarommal, a vele való barátságom, és a többiekkel, akik még itt dolgoznak és csak… hát, ezek lettek számomra a legfontosabb dolgok. Nem tudom, mit tennék mindazok nélkül, amiket már eddig is adott nekem.

Pick továbbra is engem figyelt mindentudó barna szemeivel, amit valószínűleg az apjától örökölhetett, mivel anyánké zöld volt, mint az enyém.

– Bizonyítsd be – motyogta. – Gyere velem.

– Hogy? – pislogtam rá, mintha valami idegen nyelven beszélt volna.

Szórakozottan elvigyorodott. Fejével a kijárat felé biccentett. – El kell mennem valahova nemsokára. Miért nem jössz velem?

– Miért? – Összerezzentem, ahogy a gyanúsan-hangzó szó elhagyta a számat. Igazából azt kellett volna kérdeznem, hogy hová. De Pick így is válaszolt.

Egy gondtalan vállrándítással azt felelte – Csak lógni egyet.

Az ajánlat csábító volt. Ez pontosan az a fajta társaság volt, amire percekkel ezelőtt még annyira vágytam. De nem mertem remélni, nem akartam a csábítás áldozatává válni. Csak rosszul végződne. Rosszul kellett végződnie. Bármelyik és mindegyik családi dolog az életemben rosszul végződött. Miért lenne ez más?

– Ó, Jézusom – forgatta a szemeit és a karjával meglökött. – Ne gondold túl. Csak emeld fel a segged a székről, és gyere velem.

– De… még meg kell innom a sörömet. – Igen. Ez…bénán hangzott. Pick a pultra pillantott. – Milyen sört?

Megfordultam, hogy ránézzek az italomra, de eltűnt, csak egy nedves karika maradt a pulton a helyén, közben Quinn egy üveget dobott a kukába, ami gyanúsan hasonlított egy AngryOrchardhoz.

– Na, induljunk már – nógatott Pick megint.

Egy kelletlen nyögéssel felálltam a székről. Azt mondtam magamnak, csak azért csinálom, mert ő a főnököm, kirúghat, ha a beosztottja vagyok. De őszintén szólva kíváncsi voltam. Nem számított, mennyire biztos voltam benne, és mennyire tartottam is tőle, ha testvéri kapcsolatba kezdek vele, akkor az rosszul fog végződni, de többet akartam tudni erről a srácról, aki ugyanabból az anyaméhből származik, mint én. Titokban vágytam rá, hogy a családom legyen.