12.-13.-14. Fejezet

 

12. fejezet

 

Remy Curran

 

Fordította: Suzy

 

– Mi?– hirtelen körülnézek, hogy lássam, hallotta-e valaki, de szerencsére senki sem figyelt ránk. Így visszapördültem a tágranyílt szemű férfi felé, aki folyamatosan a mellkasomat bámulta, és hunyorgott. – Hogy…mi…?

Előrehajolt. – Valószerűtlen. Mit csináltál a cickóiddal…?

Meglengettem a kezemet az arca előtt, hogy elvonjam a figyelmét a mellkasomról. – Abbahagynád ezt? Én nem vagyok lány.

Értelmetlen volt a tagadás, így nem tudtam, miért tettem. Úgy terveztem, hogy a ma este után elmondom Ashernek és Gallowaynek és Holdennek, hogy mi vagyok… vagy inkább mi nem. Tényleg nem kellett tovább halogatni, de… úgy gondoltam, sokkal tisztelettudóbb, ha szemtől-szemben mondom el a bandának, mint hogy Asher így tudja meg.

Egészen eddig a pillanatig nem éreztem kétséget azzal kapcsolatban, amit tettem. Láttam a célt – habár a cél elég kevés volt ahhoz az istentelen vágyhoz képest, hogy a bandájukban legyek –, aztán tudomásul vettem az utamban lévő akadályokat, és megtettem, amit kellett, hogy megkapjam, amit akarok. És egy egész pici hazugság, amit mondanom kellett? Pff. Azok a barmok megérdemelték, amiért még csak meg sem hallgattak. Valójában élveztem a pillanatot, hogy majd felfedem a valódi kilétemet… egész mostanáig.

Gally…ja, még mindig nem érdekelt, hogy becsaptam. A fejembenbunkóként kezdte, és még mindig az volt. Heath... oké, őt nem ismerem eléggé ahhoz, hogy az érzései miatt aggódjak. De Asher… ő kedves volt velemés illedelmes– öö, legalábbisSticksszel–, és minél többet tudtam meg róla, annáljobban csodáltam őt zenészként és emberként.

Ő… más volt. És oké, talán a dögösségének szintje befolyásolta a gondolatmenetemet, de akkor is… egy kicsit jobban aggódtam amiatt, hogy hazudtam neki.

– Igen, te nagyon is csaj vagy– erősködött Ten visszarántva engem a problémához… egy dögös, nős csaposhoz, aki valahogy túl sokat tudott.– Te vagy az Incubus pólós lány.

– Nem, én... várj, mi?– Az orromat felhúzva zavartan ráncoltam a homlokom. – Ki az az Incubus pólós lány?

– Tudod… – körözött Ten az ujjával.– A csaj, akiről Asher dalt írt, aki idejött és egy Incubus pólóban karaokézott, és megrengette a világát.

A fejemet rázva kérdeztem:– Komolyan, iszol egy rövidet minden felszolgált ital mellé, mert szerintem berúgtál, ember. Nem mondasz semmi értelmeset.

– Nem rúgtam be, és te egy kibaszott csaj vagy – erősködött. – Itt voltam, Harttal dolgoztam aznap este, amikor jöttél és az ’AllAboutThatBass-t’ énekelted… Jodival. Pontosan mellette álltam, amikor kijelentette, hogy egy nap majd te leszel a gyerekei anyja és minden ilyen nyáladzós hülyeséget. Aztán láttam, ahogy az összes édes kis reménye és álma hamvába halt, amikor leugrottál a színpadról, és lesmároltál valami másik fickót.

Leesett állal bámultam rá. De tényleg, honnan a fenéből tudta, hogy azt a dalt énekeltem itt… Jodival? És Jézus, akkor még Fisherrel voltam? Nem emlékeztem rá.

– Mi a fene? – motyogtam, zavart voltam és kíváncsi, hogy megtudjam, pontosan miről is beszél.

Elvigyorodott, és a lapos mellkasomra mutatott. – Tényleg nem tudom biztosan, miért érezted úgy, hogy be kell öltöznöd, és csatlakoznod a bandájához, hogy felkeltsd a figyelmét. Csak annyit kell tenned, hogy elmondd neki, ki vagy. Istenre esküszöm, még mindig téged keres minden szombat este. Ha akarod a srácot, ő máris a tiéd.

– Én nem… nekem fogalmam sincs, miről beszélsz. És nem vagyok lány.

Kuncogva provokált.– Ja, és te egyáltalán nem figyelted Hart seggét, amikor egy perce elsétált.

Egy másodpercig dadogtam, mielőtt kiköptem.– Mert meleg vagyok.

– Vagy nőnemű.

– Ide figyelj, seggfej.  – Rámutattam, de megfogta az ujjam, és kicsavarta a csuklómat, hogy megnézze a tenyeremet.

– Ja – mondta inkább magának. – Teljesen csajos kéz.

Elrántottam magam tőle. – Hé! Ne…

– Ó, ne aggódj. Nem mondom el neki.

Ez meglepett. Kihúztam magam, és pislogtam. – Hm?

– Én így gondolom. Tartozom eggyel a köcsögnek. Tudta, hogy az egyetlen lány, akitől távol kellett volna tartanom magam, besurrant a szobámba, és szétkúrta az agyamat anélkül, hogy tudtam volna, hogy ő az, és Hart nem mondott semmit. Szóval egyáltalán nem érzem magamban a késztetést, hogy tudassam vele, hogy az ő álmai nője a bandájuk új dobosa, melegnek tettetve magát, ami még mindig összezavar. Mégis miért is csinálod ezt?

– A… várj, vissza. Miért mondogatod azt a hülyeséget, hogy az álmai nője? És mi a kegyelmes úristenért beszélsz valami… dalról?

– Szent szar. – Úgy nézett rám, mintha őrült lennék. – Te tényleg nem tudod?

Több mint ingerülten ráncoltam a homlokom. – Ha tudnám, akkor szerinted most megkérdezném, hogy mi a fenéről beszélsz?

– Jézus, szemtelen vagy. Nem hallottad még a dalt, amit rólad írt?

– Nem. – Hülyén megráztam a fejem. – Mondanál valami rohadt értelmeset, kérlek, mielőtt kibaszottul megfájdulna tőled a fejem? Milyen dal?

Ten hirtelen elvigyorodott. – Ó, kedvellek. Jó leszel neki.

– Ten – morogtam, elegem lett ebből a beszélgetésből, mert igazából máris megfájdult a fejem.

Sóhajtva elmagyarázta. – Írt rólad egy dalt, tudod, arról, hogy énekeltél a karaokén Jodival. Jézus, már a bandában vagy, hogy nem tudsz erről a dalról?

– Ó, nem tudom; talán bődületes baromságokat beszélsz. Ilyen dal nem létezik. Higgy nekem, ismerem az összesNon-Castrato számot.

– Nem. Tényleg nem hiszem, hogy így van. Utána kéne nézned. – Kinyitottam a számat, hogy tovább ellenkezzek, de kihúzta magát és mögém nézett. – Érkező.

– Mi? – Hátranéztem, és majdnem a bugyimba pisiltem, amikor láttam, hogy Asher már szinte ideért egy doboz alkoholt cipelve. A pultra emelte a dobozt, és kivett belőle két üveget, mielőtt azt mondta Tennek, hogy csináljon valamit a többivel.

Aztán mindkettőnek lepattintotta a kupakját, és egyet átadott.

– Az eddigi legjobb előadásunkra – emelte fel.

Meleg árasztott el elfeledtetve mindazt, amiről az imént beszéltünk Tennel. Tényleg ma este volt a banda legjobb előadása? Ó, Istenem, imádtam hallani ezt.

Az üvegem nyakát az övéhez ütöttem és próbaképp belekortyoltam, hogy meglepetten húzzam fel a szemöldököm. – Atyaég. Ez nem olyan rossz.

Asher nevetett. – Tudom. A rabja lettem.

Lecsúszott egy üres székre, és a mellette lévő üres helyre mutatott. Körülnéztem Jodit keresve, és megláttam egy asztalnál ülni Galloway-jel... az ölében, amint a nyelvét a torkába dugta. Fúj. Nem tudtam biztosan, hogy Holden hová tűnt el, vagy hogy még az épületben van-e. Mivel senki mást nem ismertem itt, és nem tudtam felhozni egy jó okot se, hogy visszautasítsam Asher meghívását, leültem a mellette lévő székre, még ha úgy éreztem, becsapom azzal, ha játszom itt ezt a haverkodást.

– Szóval, mióta játszol? – kérdezte visszarántva magához a figyelmemet. Tetszettek a kezei – hosszú, karcsú zenészujjai – és hogy mindig lefoglalja őket, például lustán pörgette az üveget a pult tetején annak saját felgyülemlett párakörén. Mintha energia gyűlt volna fel benne, és az ujjait kellett volna használnia, hogy levezesse.

Borzongás és a vágy forró nyoma kavargott át rajtam, sokkal produktívabb módokat elképzelve az ujjai használatához.

Istenem, szörnyű voltam. Koncentrálj, Remy. Feltett neked egy kérdést.

Vállat vontam.– Amióta csak az eszemet tudom. Jodi szüleinek szomszédjában nőttem fel, és nekik egy zeneboltjuk volt, nem olyan, ami lemezeket és CD-ket is árult, hanem egy igazi zenebolt, amiben zongorák és klarinétok és fuvolák és gitárok és ilyenek voltak. Mindig a legjobb nyolcvanas évekbeli zenéket játszották, valahányszor átmentem. A családom semmi mást nem játszott, csak mariachi zenét, szóval Maleskyék meglátogatása olyan volt, mint egy egész új, izgalmas világ.

– És feltételezem, onnan vetted az első dobfelszerelésedet.

Rákacsintottam. – Ó, tudod te azt.

Ahogy elvigyorodott, felé bólintottam az állammal. – És mi van veled?

– Ó… – Vállat vont, és az üvegén lévő címkét piszkálta, lehámozva azt. – Nem is tudom. Mindig szerettem énekelni. Azt hiszem, ez olyan egyke dolog, hogy segítsek magamnak társaságot teremteni. És aztán amikor hétéves koromban a nagybátyámhoz költöztem, ő sokat volt távol, így… – Megint vállat vont, jelezve, hogy nem volt túl kellemesmegosztania a történetét. De azért tovább beszélt.– Egy nap találtam egy régi gitárt a szekrényében. Volt rajta egy használati utasítás, és ennyi volt.

Vagy jó öt másodpercig pislogtam rá, mielőtt azt mondtam:– Várj, te magadtól tanultál meg játszani?

Egy imádnivaló, bánatos kifejezés futott át az arcán. – Rengetegszabadidőmvolt gyakorolni.

Még mindig ledöbbentem, és biztos voltam abban, hogy a leesett állam ezt nyilvánvalóvá tette. – Ezt nem mondod. Te rohadtul megtanultál egyedül gitározni?

Egyetlen nagy korttyal befejezte az AngryOrchardját, és aztán olyan felfrissült módon sóhajtott, ahogy az üveget a pulthoz koppantotta, és Noel felé intett, hogy kér még egyet.

Amikor felém fordult, láttam, hogy nagyon témát akar váltani.

Ez felkeltette az érdeklődésemet. Egy banda vezető énekese, aki nem volt érdekelt abban, hogy magáról beszéljen. Furcsa. És nemcsak ez, hanem hogy sokkal inkább tűnt zavarban lévőnek, mint kidüllesztett mellkasúnak és büszkének, amiért lenyűgöztek az autodidakta képességei. Fisher minden felé irányuló dicséretet felemésztett volna és megbizonyosodott volna róla, hogy ismerem a nagyszerűsége mögötti egész történetet.

Nem mintha összehasonlítottam volna őket. Nem volt okom arra, hogy ezt tegyem azon kívül, hogy tudod, mindketten énekesek voltak egy bandában.

Mégis nagyon tetszett Asher szerényebb hozzáállása, hogy ennyire lenyűgöző.

– Szóval, melyik a kedvenc zenekarod? – kérdezte, amitől majdnem elvigyorodtam, mert eléggé képes voltam jól olvasni benne, hogy elirányítja a beszélgetést önmagáról.

Felhorkantam és pofát vágtam. – Mintha le tudnám szűkíteni egy csapatra.

Nevetett. – Tudom, ugye?

– De ha meg kéne neveznem, mondjuk… a top tízet, akkor– folytattam, kíváncsian, hogy ugyanolyan-e az ízlésünk. – Mondanám, hogy Metallica, Pink Floyd, Led Zeppelin, Tom Petty and theHeartbreakers, The Stones, Incubus, Rush– de csak Neil Peart miatt.

Asher vigyorgott, és bólintott. – A dobos. Hát persze.

Éreztem, hogy az ajkaim felkunkorodnak az évezettől, és folytattam a felsorolást.– The Beatles, Jimi Hendrix, Joan Jett, Heart, The Bangles…

Fuldokolva az épp lenyelt kortytól, Asher nevetésben tört ki. – The Bangles?

– Mivan? – komoran néztem rá, mert nevetett az én Bangles-ömön.

Intett. – Semmi. Csak nem vártam egy punk zenekart a sok rockegyüttes között, amikről rizsáztál.

– Hé, ők rock… olyasmi voltak. – Aztán vállat vontam. – Kijöttek a „Walk Like az Egyptian”-nel– érveltem. – Azt a számot kurvára mókás eljátszani a dobokon. Számomra olyan előkelő helyen áll, mint a „Hot forTeacher”, az „Enter Sandman” és a „Tom Sawyer”.

Volt még több lánybanda is, amit szerettem, de nem akartam felfedni a nememet azzal, hogy megnevezek többet, így csak néztem, hogy Asher továbbra is kuncog.

– Hidd el, a legkevésbé sem kritizálom a választásaidat. Egyetértek mindegyikkel. És hé, köztudottan hallgattam már együtt Katy Perryt és Taylor Swiftet a legjobbakkal, szóval felőlem nem kell aggódnod a zenei műfajok miatt.

– Haver. – Közelebb hajoltam. – Ezt nem közölném Galloway-jel. Nem hiszem, hogy ő annyira…

– Igen. – Felemelte a kezét, hogy tudassa, vitathatatlan volt a figyelmeztetésem. – Tudom. – Aztán megvonta a vállát, mintha nem érdekelné. – Én csak kedvelek mindenfajta zenét. Amíg jó a ritmusa, klassz a szövege és a csontjaimban rezonál, én benne vagyok.

Tiszteletteljesen bólintottam. – Ezt értem. – Nem mondtam el neki, hogy én is nagyjából ugyanígy voltam. Country, rap, alternatív, hip-hop, klasszikusok, csak szerettem a zenét.

– De úgy nőttem fel, hogy a szüleim egyfolytában Nirvanát hallgattak, szóval valószínűleg ezért hajlik arra a legtöbb dalunk, amerre.

– Hm, én is ezen gondolkodtam. Határozottan látom a hatást. – Azon töprengtem, hogy vajon neki is része volt-e bármelyik eredeti dalunk megalkotásában. Hány kalapot viselt a mi kis csapatunkban? Gitáros, énekes, menedzser és most lehetséges dalszerző?

A srácnak komolyan abba kellett hagynia, hogy olyan dolgokat mondjon és tegyen, amivel lenyűgözhet engem.

Tüsszentett, és rögtön azt mondta – Elnézést – miközben a közeli szalvétákért nyúlt, hogy megtörölje az orrát. És a fenébe, még az az úriemberes reakciója is tetszett, ahogy a használt zsebkendőt a szemetesbe dobta. Ugh! Az apró kis szerelmem kezdett nevetségessé válni.

Mivel vissza kellett térítenem a fejemet a beszélgetéshez és el attól, hogy egy dögös, érdekes cukorfalat, befejeztem a sörömet, és azt mondtam:– Újabban nagyon belemerültem a Breaking Benjaminbe.

– Mmm. – Rám mutatott, miközben ivott egy kortyot, aztán várni kellett, hogy lenyelje, mielőtt azt mondta:– És a FiveFingerDeartPunch.

– The WrongSide of Hell – mondtuk egyszerre, megnevezve a kedvenc dalunkat az együttestől. Aztán egyszerre nevettünk.

– Hát nem hangulatos? – kérdezte Ten felbukkanva előttünk.

Megfeszültem, reméltem, hogy tartja azt a nagy száját. De Asher kiengedett egy apró nyögést, és a barátja arca felé intett az üres üvegével. – Ne legyél pöcs. Csak adj még egy italt.

– Haver, lassíts le. Mi ez, az ötödik ma este?

– Nem, ez nekem a… – ráncolta a homlokát, mintha zavart lenne, így válaszoltam – harmadik.

– Igaz. – Csettintett az ujjával, és rám mutatott. – Ez a harmadik és az utolsó, anya. – Egy gyors fintorral Ten felé, megkérdezte tőlem.– Akarsz még egyet?

– Mmm. Oké. Uno más. – Az üres üvegemet Ten felé csúsztattam, aki megrázta a fejét.

– Huh? – Ten csak pislogott. – Mi a fenét jelent az uno más?

Megforgattam a szemeim. – Ez spanyol. Azt jelenti, még egyet. Por favor. De ez legyen az utolsó italom is. Valószínűleg nekem kell hazafuvaroznom Jodit… hacsak nem ment már el valaki mással. – De ahogy körülnéztem őt keresve, meglepetten láttam, hogy még mindig Galloway-jel lóg és az ő teli asztalnyi nőjével.

– Tudod, a gimiben vagy két évig jártam spanyolra – mondta Asher mellettem. – És szart se tanultam.

Visszafordultam hozzá, és megcsapott a vágy friss hulláma. Basszus, olyan helyes volt. És azok a zöld, zöld szemek… olyan rohadtul intenzívek.

– Hát, az egész családom Mexikóból származik, szóval egy csomó olyan emberrel nőttem fel, akik az Españolon kívül nem tudnak mást– magyaráztam. – Ez eléggé mindennapos számomra.

– Tényleg? Huh. Ezt sosem gondoltam volna rólad. Te annyira... amerikainak látszol.

Felvontam egy szemöldököm. – Amerikai vagyok. Itt születtem és nevelkedtem Illinoisban.

– Úgy értem… – Kinyújtotta a kezét, és a szemei megvillantak, mintha aggódna, hogy megsértett engem.

– Az apám amerikai volt – magyaráztam. – De mivel nem emlékszem rá, és a család anyai ága nevelt, és ott nőttem fel, igen, mondhatjuk, hogy az örökségem nagyon mélyen beleágyazódott minden latino dologba. Valószínűleg szerelmes lettem a zenébe, amit csinálok, mert számomra ez sokkal egzotikusabb és izgalmasabb volt, mint amit a családom állandóan hallgatott. Plusz, vicces volt a csapat lázadójának lenni.

Asher nevetve bólintott. – Ennek van értelme. – Kinyitotta a száját, hogy többet mondjon, de két lány közeledett, az egyik az oldalához csúszott, és végigfuttatta az ujjait a mellkasán. – Hé, te Asher Hart vagy, ugye? Imádtuk a ma esti előadásodat.

A feléjük küldött mosolya elég barátságos volt, ahogy megköszönte, de aztán elhajolt, láthatóan kényelmetlenül érezte magát a lány közelsége miatt.

Nem tudtam levenni az összeszűkült tekintetem a vörösre festett körmökről, amik egyre lejjebb és lejjebb haladtak lefelé a mellkasán és át a hasán, rendületlenül az öle felé haladva. – Neked van a leglenyűgözőbb hangod.

Elkapta a lány csuklóját, mielőtt marokra foghatta volna a kis Ashert, de így is sikerült feszülten mosolyognia. – Örülök, hogy tetszett.

– Hé! Ti ketten. – Noel a két nőre mutatott, és elzavarta őket. – Ez a VIP terület. Tovább kell mennetek.

A nők elégedetlenül dohogtak, de Noel összehúzta a szemeit, és végül elsomfordáltak. Amint megszabadult a lány szorításból, Asher megpördült a székén, így már nem oldalt fordulva ült mellettem, hanem a lábait a biztonság kedvéért a pult alá dugta… így már egy nő se tudott az ölébe mászni.

– Kösz, ember – mondta Noelnek.

– Óóó… mindent a mi kis fincsi muffinunkért. – Noel készült megcsípni az arcát, de Asher elütötte a kezét, és csúnya néven illette.

Amint Noel nevetve elindult, egy elpirult Asher vetett rám egy ferde pillantást. – Bocsánat ezért. Tényleg elég… tolakodóak tudnak lenni.

Megint meglepett. Fisher már régen rámászott volna teljesen a két lányra – egy nagyon szomorú tény, amit csak akkor tudtam meg, miután eljegyzett az a gyökér.Ja, egy kicsit lehangoló volt hallani, hogy nagyjából minden alkalommal lefeküdt valami új lánnyal, amikor nélkülem lépett a nyilvánosság elé.

Aprót kortyoltam a sörömből, ahogy Asher arcát figyeltem, nézve ahogy a válla fölött a nőkre pillantott, akiket Noel elhessegetett. Összezavart az arckifejezése. Láttam az érdeklődés felvillanását; határozottan nem bánta, amit látott. De volt ott óvatosság is, ami nem volt összhangban az irántuk való kezdeti vonzalmával.

– És… te nem szereted a tolakodást? – Nem tudtam nem megkérdezni.

Rám szegezte a tekintetét, meglepődéssel teltek meg a zöld szemei. Aztán vállat vont. – Nem tudom. Én csak… – Megint felvonta a vállát. – Szerintem csak én szeretek lenni az, aki üldöz, tudod. – Egy utolsó pillantást vetve a visszautasított nőkre, hozzátette:– És egy ideje erre sem volt lehetőségem.

– El tudom képzelni. – Határozottan ugyanazt a vonzalmat éreztem iránta, amit ma este az összes többi nő. Valószínűleg állandóan egy kanos tömeg üldözte őt.

Közelebb hajolva lehalkította a hangját, és bevallotta:– Ez kurvára zavarba ejtő. Úgy vesznek körbe, mintha valami, nem tudom, csodálatos lennék, és ők szart sem tudnak rólam. Én csak egy átlagos srác vagyok, és nem tudok nem arra gondolni, hogy csak csalódnának, ha igazán megismernének engem.

Ó, nem értek egyet ebben a kérdésben. Eddig az derült ki, hogy hihetetlenül érdekes… percről percre egyre érdekesebbé vált.

Hála Istennek, megjelent Jodi, mielőtt bármit mondhattam volna, mert talán kiböktem volna, hogy ő semmiképpen sem unalmas vagy átlagos.

Jodi becsusszant mellém, kuncogva – nyilvánvalóan seggrészegen– és majdnem ledöntött a székemről, egyenesen Asherre. Ki kellett támasztanom a lábam, és a pultra csapni a kezem, hogy megtartsam magam.

– Hé, puta– kiáltotta, átkarolta a nyakamat, és egy nagy nyálas puszit adott a maszkírozott arcomra. – Ó, Istenem, olyan dögös vagy ma este. Mondtam már, hogy milyen jól nézel ki ebben az öltözetben? Haza fogsz engem vinni? Adhatnék neked egy hamis cummantást a kocsiban.

Idegesen felnevettem, örültem, hogy még nem árulta el az identitásomat a puta utalástól és a hamis cummantás felajánlásától eltekintve, de reméltem, hogy Asher nem vette ezeket észre. Mégis, annyira ki volt ütve, hogy hamarosan tényleg elárult volna. – Úgy tűnik, én foglak – válaszoltam, és átkaroltam a derekát, hogy egyenesen tartsam. – Be vagy állva, chica.

– Jóérzés – válaszolta, hátrahajtva a fejét, hogy meglássa, ki ül mellettem. Tágra nyílt szemekkel zihált.– Ó, Istenem, megint itt van a pompás vezetőénekes srác a bandádból. Nem akarod megnyalni? – Elkezdett felmászni az ölembe, és átkúszni rajtam, hogy elérje őt. – Hé… Asher Hart? Megnyalhatlak?

– Jodi! – Visszarántottam a másik oldalamra. – Nyugi, csajszi. Ne nyalogasd a társaimat.

Az orrát ráncolta, és duzzogó arcot vágott. – Nem vagy vicces. Egyébként. – Kitolta a nyelvét, és felém lóbálta. – Épp most cummantottam le az asztal alatt azt a rohadék Billyt, hogy visszakapjam a bugyimat. És a nyelvem ott volt mindenhol…

A szájára csaptam a kezem, hogy elhallgattassam. – Fúj. – És aztán eszembe jutott, hogy hol is volt a szája, és gyorsan el is vettem onnan, hogy az ujjaimat beletöröljem a nadrágom szárába. Asherre pillantva összerezzentem, és azt tátogtam, Bocsánat.

Ő csak nevetett. – Ne aggódj emiatt.

De tovább stresszeltem. – Szerinted meddig fog tartani, míg letakarítjuk a színpadot?

Felém intve megrázta a fejét. – Emiatt se aggódj. Majd én mindent elintézek. Csak vidd haza biztonságban ezt a bájos hölgyet, és rendben leszünk.

Jodi vihogott, és a vállamra hajtotta a fejét. – Hallottad? Bájosnak nevezett.

– És hölgynek is, szóval nyilvánvalóan ő is túl sokat ivott.

– Hé– motyogta felháborodottan Jodi,és megcsípte a felkaromat alehető legérzékenyebb pontján, amitől felkiáltottam, és megvonaglottam.

Mellettünk megcsörrent Asher telefonja, ami megakadályozta a válaszadástól.

Amint felvette, a lakótársam a fülemhez hajolt, és hangosan belesuttogott.– Elmondtad már neki, hogy lány vagy? Azt mondtad, hogy elmondod neki a ma esti fellépés után. Fogadok, hogy meg akar majd dugni, amikor megtudja.

– Shh... – sziszegtem, a homlokomat ráncoltam, ahogy a kezemmel intettem, hogy hallgasson el. – Még nem.

A ma este után megváltoztak a céljaim. Még mindig azon a szédülési rohamon lovagoltam, hogy emberek előtt játszottam, embereknek, akik ujjongtak nekünk, és imádták, amit csináltunk. És aztán Asher… itt ültem, csak beszélgettem vele…Rájöttem, hogy nem akarom elhagyni a bandát.

Így kellett egy új terv. Finoman kellett megközelítenem, olyan módon, amiben meg tudnám győzni a srácokat, hogy megtartsanak azután is, hogy felfedtem előttünk a valódi identitásomat. Ha jól keverném a kártyáimat, akkor rá tudnám őket venni, hogy lányként is maradhassak.

De mielőtt ezt elmagyarázhattam volna Jodinak, Asher megfogta a karomat. – Szent szar, Sticks, ezt nem fogod elhinni. – Izgatottság vibrált a hangjában, ahogy továbbra is buzgón rázta a vállamat. – Valami kaszinótulajdonos volt Chicagóból. Itt volt ma este, és látta a műsorunkat. És azt akarja, hogy játsszunk az egyik klubjában. Jövő szombaton. Kétezret ajánlott nekünk egy estére. El tudod ezt hinni, bassza meg?

A szám tátva maradt a döbbenettől, miközben Asher hátravetette a fejét, és kiengedett egy megkönnyebbült, boldog, izgatott nevetést. – Már majdnem egy éve dolgozom azon, hogy szerezzek egy ilyen lehetőséget. És aztán velünk vagy egy estén– egy kibaszott estén – és bumm, ajánlatot kapunk a kurva Chicagóból. Te valami szerencsehozó darab vagy, tudsz róla?

– Én... – Nem jöttek a szavak. Megráztam a fejem, ugyanazt az áhitatot éreztem, mint ő,de ugyanakkor nyertem egy adag idegességet is.

De tényleg... Basszus! Most nem mondhattam el neki, mi vagyok. Mi van, ha ez eléggé feldühítené a srácokat, hogy kirúgjanak a bandából? Akkor mi lenne velük? Szükségük volt egy dobosra a jövő hétvégére. Nem hagyhattam cserben őket. Nem hagyhattam cserben Ashert.Annyira rohadtul imádnivalóan nézett ki, amikor ilyen izgatott volt.

És igen, a fenébe is, én is nagyon szerettem volna játszani abban a chicagói bárban.

Szóval, ja, szerintem Sticksnek, a dobos havernak, még egy kicsit tovább kellett maradnia.

13. fejezet

 

Asher Hart

 

Fordította: Suzy

 

Az a hívás. Az a csodálatos, lenyűgöző, életet megváltoztató hívás.

Amióta megkaptam, csupa várakozás és idegesség voltam. Habár az egész dolog Picktől bűzlött. Úgy értem, tényleg. Miért jönne egy nagymenő kaszinótulajdonos Chicagóból ide, Ellamore-ba, az összes hely közül a ForbiddenNightclubba, hogy meghallgassa a játékunkat? Volt egy olyan érzésem, hogy az új bátyám megmozgatott néhány szálat, hogy a fickó bejusson az épületbe. És ja, amikor egyenesen megkérdeztem erről Picket, ő túl tétova lett és elfoglalt a beszélgetéshez.

Nem tudtam biztosan, mit kezdjek ezzel. Csak értékeljem és lépjek tovább? Valahogy próbáljam visszafizetni? Mondjam neki, hogy álljon le, mert egy nap megbánhatja, hogy segített nekem? Nem tudtam biztosan, így úgy döntöttem, hogy most még csak nem is gondolok rá.

A pozitívumokra koncentráltam… például arra a tényre, hogy a Non-Castrato életreszóló lehetőséget kapott. Jó dolgok voltak készülőben, ezt éreztem, mintha egyfajta adrenalinlöket futott volna végig az ereimben. Amitől a múzsám vadul száguldott a dalötletektől, és a krónikus álmatlanságom új szintre lépett.

A hívás utáni délután egy régi szobabiciklin ültem, szövegeket firkálgattam a jegyzetfüzetembe, és a térdemet ráztam, hogy elhasználjam a még mindig bennem tomboló extra energiát. Néhány percenként megálltam, hogy a fejemben elénekeljem a szavakat, aztán kihúztam egy mondatot itt vagy egy egész sort ott, ahol nem működött, és valami teljesen újat írtam fölé vagy alá.

Épp egy strófát találtam ki, amitől a vérem lelkesen pumpált, amikor valaki beszólt.– Kop-kop.

Felpillantva az új dobosra vigyorogtam. – Hé, ember. Megint korán jöttél. Ez nálad már szokás lesz, nem?

Sticks vállat vont, ahogy besétált a garázsba egy éttermi elviteles zacskóval, aminek basszus… igazán jó illata volt. – És tessék, mégsem voltam itt korábban nálad – jegyezte meg.

– Touché– motyogtam. Néztem, ahogy leteszi magát a dobfelszerelés székére, és kinyitja a zacskót, hogy kivegyen egy sült burritószerű dolgot, amitől összefutott a számban a nyál, és eszembe juttatta, milyen régen ettem utoljára.

Sosem jutott eszembe az evés vagy az alvás, amikor írástivornyáztam.

De, amikor Sticks belemélyesztette a fogát a sült panírba, nem bírtam elviselni. – Mi a fene az? – követeltem. – Csodás illata van.

A falat közepén megállva Sticks felvonta a szemöldökét, és felém nézett. Aztán leharapta, rágta egy másodpercig, és végül eltakarta a kezével a száját, mielőtt az mondta – Bocs. Egyenesen munkából jövök, és éhen halok.

– Nem. – Intettem. – Nem érdekel, ha enned kell. Mindegy. Ez teljesen oké. Úgy értettem, konkrétan mi az, amit eszel?

– Ó. Ez chimichanga. – Amikor megnyaltam az ajkam, felvonta a szemöldökét, és feljebb tartotta felém. – Kérsz egyet? Van még a zacskóban.

– Tényleg? – Azonnal talpra álltam. – Igen, kurvára kérek egyet.

Sticks vigyorogva vett elő egy másik chimichangát, és átnyújtotta. Kicsomagoltam és leharaptam az első falatot, alig köszönve meg neki, mielőtt belemerültem, és ez volt az: elvesztem. Csendben töltöttük a következő néhány percet, halkan befaltuk az ételt, mielőtt egy összefüggő szót tudtam mondani. Végül rámutattam a nagyrészt megevett chimichangámra,és teli szájjal kijelentettem – Ez jó.

– Tudom. – Sticks megtörölte a száját egy szalvétával. – A családomé az étterem. Ezen a cuccon nőttem fel.

– Szerencsésrohadék. – Apró nyöszörgést adtam ki, és lehunytam a szemeim, ahogy lenyeltem az utolsó falatomat. Megjegyezve a zacskó oldaláról az étterem nevét, úgy döntöttem, hogy el kell mennem a Castañeda”sba egy teljes étkezésre valamikor a napokban.

– Tényleg, nem akartalak megzavarni abban, amit csinálsz.– Sticks az elhagyott jegyzetfüzetemre mutatott a terem másik végén.

Vállat vontam. – Ne aggódj. Már leírtam, amit kellett. Van még valami más extra kajád, amit nem akarsz?

Sticks kuncogva benyúlt a zacskóba. – Van még néhány empanada.

Ötletem se volt, mi az. De, amikor átadott egyet, összefutott a nyálam. – Te egy átkozott szent vagy.

Néhány pillanatig nézte, ahogy tömöm az az arcom, mielőtt felvonta a szemöldökét, és kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit. Amikor nem tette, intettem, hogy beszéljen.

A válla leesett egy kissé, mielőtt megköszörülte a torkát. – Tudod, a minap azt mondtad, hogy végigmehetnék az összes dalunkon…? – Amikor bólintottam, összerezzent. – Áll még ez az ajánlat?

– Persze. – Lesöpörtem a morzsákat az ujjaimróla farmeros combomra, és kísértésbe estem, hogy lenyaljam. – Ott van a doboz. Általában itt tartom a garázsban, mert így könnyebbnek tűnik. Kisebb az esélye, hogy elkeveredjen valami.

Sticks bólintott és a széke mellé, a padlóra állította a zacskót. Ahogy a doboz felé sétált, visszatértem a biciklimhez, és próbáltam kitalálni valamit, hogy kiegészítsem a legutóbbiakat, amit leírtam, de semmi sem volt megfelelő.

– Hé, van itt pár nyugta is – mondta hirtelen Sticks, amitől felé néztem, hogy lássam, amint komoran néz a dobozomba.

– Ja. – A tollammal intettem. – Minden bandával kapcsolatos dolgot oda teszek. Mint egy gyűjtőedénybe. Ez egyszerű és segít, hogy nyomon kövessem, hol vannak a dolgok.

– Tényleg? – Hitetlenkedve emelte meg a szemöldökét. – Mert nem tudom, hogyan találsz meg bármit is ebben. Ez egy kibaszott rendetlenség.

Nevetnem kellett az arcán lévő iszonyaton. – Nyugodtan rendezd össze, ahogy akarod – mondtam. – Csak ne veszíts el semmit.

Sticks felhorkant. – Te aggódsz, hogy én elveszítek valamit? Increíble.

– Ó, fogd be, okoska. – Nevettem, és újra elolvastam az utolsó sort, végre kitaláltam egy újat.

Aztán megérkezett Holden. Gallynek még további öt percébe telt, hogy felbukkanjon, így amíg én tovább babráltam a dallal, Sticks megpróbált beszélgetést kezdeményezni Holdennel, miközben papírokat rakosgatott a padlóra a dobozból, de neki sem volt több szerencséje, mint eddig nekem. Holden csak néhány morgással válaszolt neki, vagy bólintással vagy fejrázással.

Amint mindenki megérkezett, letettem a tollamat és a papíromat, és vagy jó fél órát töltöttünk azzal, hogy kitaláljuk, mely dalokat akarjuk elénekelni a chicagói fellépésen. Az új dobos kedvéért felvettem a „Hot forTeachert”a listánkra a feldolgozás számaink közé, mivel még nem volt elég eredeti szerzeményünk egy teljes műsorhoz, és ez Noelre emlékeztetett, aki összejött a főiskolai professzorával és feleségül vette.

Sticks huhogott örömében, amikor megemlítettem neki ezt a választást, amitől elmosolyodtam. Igazából senki sem piszkálta az általam kiválasztott dalokat; a sorrend, ahogy el akartam énekelni őket, volt az, ami megzavarta Gallyt.

– Ember, a „Stone-Hearted” a legnagyobb slágerünk. Ezzel a szarral kell kezdenünk.

– Nem értek egyet – szólalt fel Sticks. – Egyetlen koncerten sem, ahol valaha voltam, kezdtek a legnépszerűbb számukkal. Későbbre kell várni, hogy az emberek megjelenjenek, és egy kicsit ott kell marasztalni őket, hogy várjanak rá. A lista háromnegyedénél lenne a legjobb.

Ami pontosan az a hely, ahová tettem. Elismerő mosolyt küldtem Sticksnek, de Gally szipogott. – Fogd be, queer. Neked ebbe nincs beleszólásod.

– Hé!– csattantam fel a basszusgitárosra bámulva. – Abbahagynád már végre ezeket a becsmérlő megjegyzéseket? És igen, neki is van ebbe beleszólása. Sticks ugyanannyira a Non-Castrato tagja, mint most bármelyikünk.

Gally egy kör csúnya fintort küldött felénk, de végül befogta a száját, mielőtt rosszkedvűen keresztbefonta a karjait a mellkasán, és azt motyogta:– Mindegy.

– Szerintem is később kell jönnie – mondta végül Holden.

– Három az egy ellen – mondtam Gallynek talán egy kicsit túl vidáman.

– Mondtam, hogy kurva mindegy – csattant fel. – De akkor szerintem kezdhetnénk a Kongos dallal. „ComewithMeNow”.

– Valójában, valami eredetivel kellene kezdenünk– vitatkozott Sticks.

Tudtam, hogy Gally valami totálisan feleslegeset fog mondani, és én teljesen felkészültem rá, hogy lecsapjam emiatt, de az utolsó pillanatban becsukta a száját, és megsimította a taraját, ami ma zöld volt. – A fenébe, miért nem a buzi gyerek dönt itt mindenről?

– Őszintén szólva – mondtam. – Már megterveztem egy listát és igen, az első dal a listán a „Ceilings” volt.

Két hüvelykujját felém mutatva, Sticks azt tátogta, Jó volt.

Félre kellett néznem, hogy ne vigyorogjak, amiről úgy éreztem, hogy Gallyt még rosszkedvűbb duzzogásba küldené. Szóval felolvastam a teljes listát, amit megterveztem. Mindenkinek volt hozzátennivalója, így addig alakítottuk, míg boldog nem lett mindenki. Mire ténylegeseneljutottunk a dalok gyakorláshoz, annyira készen álltam elmerülni a zenében, hogy a vokálisan legnehezebbeket választottam, arra kényszerítve magam, hogy mindent beleadjak a hangomba.

Mire végeztünk, a hangom kissé rekedtté vált az edzéstől, de jobban éreztem magam, mint valaha, olyan bódultságot elérve, ami csak akkor jött meg, amikor énekeltem.

– A francba, ember – mondta Sticks ámulattal. – Te aztán biztosan ki tudod énekelni a dallamot, amikor akarod.

Rávigyorogtam, szórakoztatott, ahogy megfogalmazta a bókját. – Te se panaszkodhatsz, dobos gyerek. Nem hazudtál, amikor azt mondtad, jól elő tudod adni a „Hot forTeachert”.

– Ó, Jézus. – Morogta Gally. – Elmegyek, mielőtt ti ketten elkezditek egymás táskáit és hajszalagjait dicsérni. Menjetek együtt vásárolni a plázába vagy valami, és intézzétek el a dolgot. Faszom.

Ezzel levette a gitár szíját a válláról, és kitrappolt a garázsból.

– Nem szereti, ha nem úgy megy, ahogy ő akarja – mondta Holden a maga csendes, mély hangján.

– Vagy az, vagy a hónap azon napjai vannak – értett egyet Sticks.

Felnevettem. – Hát, a hangulata ellenére elég tisztességes lejátszási listánk van szombat estére.

– Tutira az van. – Sticks felállt, és kinyújtóztatta az izmait. – Kurvára megrengetjük azt a klubbot. – Visszatért a kottákkal és nyugtákkal teli dobozhoz, és ott folytatta, ahol az önkéntes összerendezést abbahagyta.

Elpakoltam a gitáromat és Holden is az övét, búcsút intett nekünk, mielőtt csendesen kislisszolt a nyitott hangárajtón.

Sticks felém nézett, ahogy találtam a bicikliülésnél kényelmesebb helyett leülni, és letettem a seggem egy régi, karcos éjjeliszekrény tetejére.

Összehúzta a szemöldökét. – Nem kell miattam itt őgyelegned. Bezárom majd az ajtót, amikor elmegyek.

– Rendben. Lakattal is le kell zárnunk, és még nem adtam neked kulcsot. Szóval, de, valahogy itt kell őgyelegnem.

– Ó. – Hirtelen felállt. – Basszus, bocsi. Akkor mehetek is. Nem akartalak feltartani.

– Nem, tényleg. – Visszaintettem neki. – Nem sietek. Még vagy egy óráig nem kell munkába mennem. És ez… – A jegyzetfüzet felé intettem, amibe írtam. – Itt ugyanolyan könnyen meg tudom csinálni, mint otthon.

Óvatosan visszaült a padlóra, ahol addig keresztbe tett lábakkal ült. – Hát, ha nem bánod… Azt hiszem, befejezem ennek a szarnak a rendezését, különben megőrülök tőle.

Nevetve intettem neki. – Üsd ki magad, ember.

Barátságos csendben dolgoztunk egy darabig, míg azt nem mondta:– Az összes dalt ugyanazzal az kézírással írták.

– Ja. – Kíváncsian néztem fel. – Volt ebben egy kérdés is?

– Nem, én csak... – Sticks lenézett a kottára, aztán pár másik lapra. Aztán felkapta a fejét, hogy rám bámuljon. – Várj. Te voltál…?

Felvontam a szemöldököm, várva, hogy folytassa.

Végül kibökte.– Hány Non-Castrato számot írtál te, személyesen?

Zavartan oldalra döntöttem a fejem. – Az összeset. Miért?

– Az… összeset? – rikoltotta. – Ne már. Még a „Ceilings”-t is?

Nem tehettem róla, elvigyorodtam. – Ja. Miért? Az tetszik neked, nem? – Tudtam, hogy így van. Ez volt az egyetlen, amit valaha kért.

– Én imádom– ömlengett. – Nem hiszem el, hogy te írtad.

– Ja, mondhatom, hogy az a kedvenced. Miért tetszik neked ennyire?

Sticks felemelte a kezét, mintha ki akarta volna söpörni a haját az arcából, de nem volt haj az arcában. – Nem tudom… – A mozdulattól összeráncoltam a szemöldököm, mert számtalanszor láttam, ahogy Caroline ezt csinálja a hajával. Azon tűnődtem, nem volt-e nemrég hosszú haja. – Azt hiszem, az anyámra emlékeztet – mondta végül.

Ez megragadta a figyelmemet. – Tényleg? A te anyádra?

Bólintva azt motyogta:– Igen, ő… elég keményen drogozott egy darabig, amikor fiatalabb voltam.

Rögtön megértettem. A „Ceilings” egy lehangoló szám volt. A szöveg egy lány utazását követte, aki azzal töltötte az életét, hogy a plafonokat bámulta alegfontosabb pillanatokban. Szerelembe esett, amikor a plafont bámulta a barátja kocsijának hátsó ülésén. Aztán a plafont bámulta egy autószerelőműhelyben, ahol elrejtőzött, amikor egy utcai lövöldözés kioltotta a férfi életét. A kórház plafonja volt, amit bámult, amikor tizenhat évesen életet adott a halott szerelme fiának. És felkiáltott ugyanarra a plafonra, amikor meghozta a döntést, hogy kisurran a kórházból, és elhagyja a fiát. Amikor a családjanem volt hajlandó foglalkozni vele, összejött egy drogdílerrel, aki csúnyán függővé tette. És a fürdőszobája plafonját nézte, amikor megpróbált megszabadulni a babától, akivel a drogdíler felcsinálta. És végül a nappalija plafonját nézte, miközben a drogdíler elvette az életét.

– Annyira megrendítő, túlságosan is valósághű történet, hogy mindig megborzonganak a karjaim. – Sticks most is megdörzsölte a libabőrös karjait. – És mindig, amikor meghallom, nem tudom… automatikusan az anyám jut róla eszembe.

Csendesen bámultam Stickst, furcsa kapcsolódást tapasztaltam vele, amit ezelőtt soha senki mással nem tapasztaltam. Mert, amit mondott… az pontosan igaz volt rám is. Mindig a mamámra gondoltam, amikor énekeltem. Valószínűleg, mert róla szólt, de mindegy.

Remy hirtelen, zavartan vállat vont. – Úgy értem, ha a családja nem fogta volna olyan szoros pórázon, könnyen megnézhettem volna, hogy az anyám beleesik egy ilyen életbe, összejött volna valami fickóval, aki halálra veri és ilyesmi. Basszus, ha nem lett volna a nagybátyám és a nagyim, valószínűleg ő is otthagyott volna a kórházban, vagy megpróbált volna elvetetni.

A szívem a mellkasomban dobogott, mert totálisan értettem, amit mondott. – Az szívás – motyogtam. – Végül mi történt vele? – De már tudtam, hogy nem lehetett jó vége. Senkit nem ismertem, aki drogozott, és aztán jó véget ért.

Sticks lenézett a kezeire. – Kisütötte az agyát, és végül egy elmegyógyintézetben kötött ki.

– Jézus. – Megráztam a fejem, elöntött az együttérzés. – Sajnálom, haver.

De csak vállat vont. – Nem a te hibád. Én vagyok a valaha volt legszarabb gyerek, mert meg sem bírom látogatni őt. Túlságosan fáj. Sosem emlékszik arra, ki vagyok én. Legutóbb azt hitte, a húga vagyok.

A homlokomat ráncoltam. Aztán azt mondtam:– Úgy érted, azt hitte, hogy ő a te húgod?

Sticks arckifejezése megdermedt, mielőtt megrázta a fejét. – Uh... igen. Mit mondtam?

– Azt mondtad, azt hitte, az ő húga vagy.

– Ó. A fenébe. Bocs. Mindegy, ha nem lett volna Abuela és Tío Alonso, akkor nehéz lenne megmondani, hol végeztem volna, de eléggé biztos vagyok abban, hogy nem lett volna jó.

Amikor elkezdett játszani a nyaklánccal, amit viselt, felvontam egy szemöldököm. – Abuela?

– Igen. Ez a nagymama spanyolul. Ő, az anyám bátyjával, Alonsóval együtt, plusz néhányan az öccsei közül és az ő családjuk két évvel azelőtt jöttek Amerikába, hogy megszülettem. Ők egy hatalmas, túl vallásos család, akik mindig beleszólnak más dolgába, de... mégis valahogy tisztelem őket. Ez tart össze minket, tudod, vigyáznak ránk, ami rohadtul sokkal jobb, mintha egyedül lennék.

Továbbra is azt figyeltem, hogy a nyaklánca medáljával játszik, mielőtt a kíváncsiságom felülkerekedett rajtam. – Ez családi örökség?

– Hmm? Ó, ez? Nem. Hát… vagyis, igen. Abuela azt mondta, hogy ez az ő anyjáé volt, de valójában ez csak egy Virgen de Guadalupe medál.

Megráztam a fejem. – Ki?

Sticks vigyorgott. – A… Guadalupei szűz. Ő híres Mexikóban. Ha látod, hogy valaki ilyet visel, az valószínűleg mexikói. Én, személy szerint nem vagyok szuper vallásos, de... nem tudom. Amúgy szeretem hordani. Emlékeztet a gyökereimre, a családomra. Olyan szintű kényelmet nyújt, mintha megint otthon lennék. A családom… Furcsa, de senki sem tud úgy az őrületbe kergetni, mint ők. Ők mind, mintha a teljes ellentétem lennének, de… van bennük valami, amit imádok. Szeretem a kultúrájukat, és a latin büszkeségüket, és mindent, ami őket őkké teszi. Ők az örökségem. Az én alapom.

– Ez klassz. – Néztem, ahogy Guadalupe képnek aranya megcsillan a fényben, és hirtelen azt kívántam, bár nekem is lenne családi örökségem. De semmi. – Nekem nincs semmi ilyesmim. – Lenéztem a lábaimra, ahol lustán a cipőm köré tekertem a gitár kábelét. – Az anyám… ő a lány a dalban. Szóval a gyökereimet, a családi alapomat, valahogy vele együtt kirántották a földből.

Fogalmam sem volt, miért mondtam ezt el neki. Csak mert… ő is mesélt az anyjáról. Helyesnek éreztem mondani valamit az enyémről, különösen mivel mindkettőnké hasonló függőségekbe esett.

Egy pillanatig a homlokát ráncolta, mielőtt kikerekedett a szeme. – Úgy érted a „Ceilingsben”? Azt az anyádról írtad? Az egész… tényszerű?

Bólintottam. – Minden egyes szó.

– De... – Megrázta a fejét és láttam, hogy próbált rájönni, melyik gyerek vagyok; az, akit a kórházban hagyott vagy az, akit megpróbált megölni a méhében.

Így azt mondtam:– Én voltam a sikertelen abusztuskísérlete, a hiba, akit a drogdílerrel csinált.

Remynek leesett az álla. – Hűha. De várj… Akkor az apád…?

– Börtönben. Statesburgben– tettem hozzá hülyén.

– Szent szar. Hol voltál, amikor ő, tudod…

– Megölte? A kanapén ültem. – Fogalmam sem volt, miért válaszoltam a kérdésére. Nem akartam beszélni erről. De aztán csak tovább… beszéltem. – Egy tál gabonapelyhet ettem, és a PowerRangerst néztem a tévében.

A marcangoló bűntudat régi súlyasöpört át rajtam. Nem tudva hogyan küzdjek ellene, beletúrtam a hajamba. – Egy reggel hazajött valahonnan, valószínűleg valami másik nőtől, és megkérdezte, hol van az anyám. Csak azt mondtam, a szobájában van, nem vettem a fáradtságot, hogy megemlítsem, nincs egyedül. És arra sem, hogy beszaladjak figyelmeztetni őt, hogy apám otthon van. Csak bajba kerültem mindig, valahányszor belekeveredtem a szarba, amit maguknak kavartak. De, Jézus, nem tudok nem azon tűnődni… ha tettem volna valamit azon a reggelen ahelyett, hogy eszem a reggelimet, és nézem a tévét, sokkal másképp alakultak volna a dolgok.

– Hány éves voltál? – kérdezte Sticks halkan.

Megráztam a fejem. Ez nem számított. Elég idős voltam, hogy tudjam, veszekedni fognak, ha ágyban találja az egyik drogdíler partnerével. De azt mondtam:– Hét.

– Jézus. Mi a fenét tudtál volna csinálni hét évesen?

– Nem tudom. – A falat bámultam, nem láttam semmit. – Valamit.Amikor végül visszament, és együtt találta őket, akkor sem csináltam semmit. Az apám elkezdett kiabálni, és a másik fickó a nadrágját húzgálva kirohant a szobából. Aztán anya kezdett kiabálni. Azt hiszem, elkezdett összepakolni és fenyegetőzni, hogy elmegy, mert egy bőrönddel viharzott ki az előszobába, aminek mindkét végéből ruhák lógtak ki. Amikor megpróbálta kinyitni a bejárati ajtót…

– Várj. Csak nem azt tervezte, hogy ott hagy téged? – A Remy szemeiben lévő döbbenettől szórakozottan szipogtam.

– Nem az volt az első eset. De mindig visszajött, hogy még több szarságot tömjön az orrába, szóval túlságosan nem aggódtam amiatt, hogy nem látom többé. Amikor az apám becsapta a bejárati ajtót, hogy ne menjen el, és aztán megütötte, akkor sem lepődtem meg. Állandóan ütötték egymást. És ha megpróbáltam segíteni az egyiküknek, akkor a másik fordult ellenem és ütött meg, így én csak ültem ott továbbra is, mint egy idióta… miközben megölte őt.

– Bassza meg, Asher. Amit tett, nem a te hibád volt. Nem gondolhatod komolyan, hogy megállíthattad volna apádat és megmenthetted volna anyádat, ugye? Csak ellened fordult volna, és téged is megöl.

– Elfuthattam volna segítségért– vitatkoztam. – De én csak ültem ott, és néztem, ahogy bedobja anyámat a tévébe és eltöri azt. Amikor a tévé anyámon landolt, és mindenütt szikrák voltak, ő kibaszottul sikoltozott fájdalmában, és én csak… csak néztem. Nem csináltam semmit, amíg már majdnem nem volt ott és az élettelen, üveges szemei a plafont nem bámulták. Az apám döbbenten és pánikolva nézett rám, és tudtam... én leszek a következő. Túl sokat láttam. Így… végül, ekkor elfutottam.

– ¡Diosmío! – Sticks a szája elé tette a kezét. – Hová mentél? Elkapott?

Vállat vontam, hirtelen kényelmetlen volt, hogy ilyen sokat osztok meg. – Csak a szomszédba. Az öreg fickó, aki ott lakott, megengedte, hogy ott maradjak, míg a rendőrök meg nem érkeztek, szóval, nem… apám sosem kapott el. Aznap egyiküket sem láttam újra. Legközelebb a tárgyalóteremben láttam apámat, amikor megtettem a vallomásomat.

– A fenébe, ez… komoly.

Megköszörültem a torkom, és lenéztem a papírokra, amiknek abbahagyta a rendezését, és még mindig a markában tartotta. – Ha akarod, hazaviheted magaddal a dobozt. Később visszahozod.

Nem akartam tovább itt lenni, nem, miután úgy kinyíltam, ahogy.

– Hm? – Sticks lenézett a kezére és aztán megugrott. – Ó, a fene. Bocs. De ja, persze. Így lesz. – Elkezdte visszatenni a kottákat a dobozba, de lefagyott, amikor meglátott benne valamit. – Mi… mi ez?

Közelebb húzta magához a lapot, hogy elolvassa, minden másodperccel nagyobbak lettek a szemei. – Ó… basszus – suttogta.

– Mi az? – kérdeztem kíváncsian… de megkönnyebbülten is, hogy témát váltottunk.

Kábult arckifejezéssel nézett fel, meglengette azt, amit én az egyik számunk kézzel írott kottájának láttam. – Ezt nem… mi nem játsszuk ezt a számot. Honnan van ez?

Kivettem a kezéből, és rögtön felnyögtem. – Ó, Jézus. El kell égetnem ezt az átkozottat.

– Nem! – Sticks talpra ugrott, és elvette tőlem, hogy óvón a mellkasához szorítsa, rémülten tátogva felém. – Nem teheted. Csak… mi ez itt?

Sóhajtottam, a vállaim leereszkedtek a vereségtől. Majdnem olyan rossz volt erről beszélni, mint arról, mi történt a szüleim között. – Ez csak egy hülye dal, amit azután írtam, hogy láttam egy lányt énekelni egy karaoke esten a bárban.

– Uh… ez több, mint csak láttad a lányt. – A tekintete a lapot pásztázta. – Mindent tudni akartál róla, feleségül venni, és gyerekeket csinálni neki. Az egyetleneddé tenni…

– Oké, köszönöm!– Fintorogva csaptam ki a kezéből a dalt. – Nem kell visszaolvasnod nekem a szöveget. Én írtam. Emlékszem arra, mit mondtam… sajnos. – Mikor úgy bámult rám, mint őrült lennék, az ujjaimmal legyintettem, arra utalva, hogy nem nagy dolog. – Nézd, egy csak egy dal, amit egy idegen inspirált, akivel sosem találkoztam azelőtt vagy láttam újra; nem jelent semmit.

Sticks hunyorogva adta tudtomra, hogy egyáltalán nem vette be. – Akkor most miért vagy olyan érzékeny emiatt?

– Csak.– A fogaimat csikorgattam. – Történetesen eljátszottuk egyszer a Forbiddenben. Egyszer. Egy kibaszott alkalommal, és az összes nő megőrült és megpróbált meggyőzni, hogy ő volt az. És akarod tudni az igazán őrült részét? Nem hiszem, hogy akár fel is ismerném őt, ha valaha is újra látnám. Egyszer láttam őt, a helyiség másik végéből, hónapokkal ezelőtt nem egészen három percig. És egyébként is barátja volt, szóval nem tudom, miért fújta fel mindenki ennyire. Ez nem volt szerelem első látásra, amivel minden barátom cukkol. Ezt tudom. Ez csak egy…

– Vágy? – találgatott Sticks csendesen.

Összerándultam a szó hallatán, azonnal visszataszított. – Nem. Úgy értem, ja, az is volt. De ez olyan volt, mint… több. Mint… nem is tudom. Egy kívánság. Egy remény. Egy… – Nem találtam megfelelő szót, míg ki nem böktem. – Egy lehetőség. Mintha hirtelen ki akartam volna próbálni valamit, amim azelőtt sosem volt.

– Egy csinos, kis latin lányt? – suttogta, szinte sértődötten.

Zavartan pislogtam. – Huh?

Felvette a kottát a padlóról és a szövegre mutatott. – Így nevezted el... a dalban.

– Tényleg? Ó, ja, igaz. De nem, egyáltalán nem erről beszélek. Ennek semmi köze a kinézetéhez, bárgyönyörű volt. Ez sokkal inkább... egy érzés volt. Egy melegség. Mintha őtnézve, ahogy énekel, az lett volna, ahová tartozom az univerzumban. Mintha megtaláltam volna a helyem. Minden… passzolt.

Remynek leesett az álla. Ráébredve, hogy megint többet osztottam meg, mint akartam, megköszörültem a torkom, és megdörgöltem a tarkómat. – Mindegy, amint mondtam, ez hülyeség. Csak egy pillanatnyi bip a radaromon. Soha többé nem kereszteztük egymás útját, és valószínűleg így jobban is jár.

Amikor felnevettem a magam ellen szóló viccen, Sticks nem csatlakozott. Ehelyett izgatott kapkodásba kezdett, visszagyömöszölte a papírokat a dobozba, és kifakadt.– Mennem kell.

– Uh… – Körülnéztem, megdöbbentem a hirtelen kijelentésétől. – Oké.

Most aztán tényleg furán éreztem magam, hogy túl sokat mondtam neki. Basszus. Kiijesztettem őt a bandából, mert rengeteg személyes drámát zúdítottam rá?

– Biztos, hogy jó, ha elviszem az egész dobozt? – Nem létesített szemkontaktust kérdezés közben. Mintha hirtelen túlságosan is félt volna a szemembe nézni, amitől hihetetlenül zavarban éreztem magam.

– Jó, nem gond – mondtam. – Minden… oké?

– Hogy? – Felemelte a tekintetét, a barna szemei kitágultak, és messzire volt az okétól. – Ja, persze. Bocs, csak… eszembe jutott, hogy valahol máshol kell lennem. Úgy pont most. Sajnálom. Mennem...

– Kell – fejeztem be helyette.

– Igen. – Hálásan rám mutatott, amiért megadtam a szót, amit keresett, felpattant a padlóról, ahol eddig guggolt. Amikor előretört, hogy elmeneküljön, majdnem a gyomromnak ütközött a dobozzal, amit cipelt, így hátra léptem, hogy helyet adjak neki, és végül láthatóan észrevette, hogy ott vagyok.

– A fenébe, bocs. Uh... – Megint a szemeimbe nézett, és azt hiszem, meglátta, mennyire aggódom, mert kifújta a levegőt, és leeresztette a vállait. – Ez nem a te hibád, tudod.

Hunyorogtam, nem tudtam biztosan, miről beszél. Nem az én hibám, hogy egy egész hajónyi kellemetlenséget vittem bele a beszélgetésbe, amitől ennyire siet a távozással? Vagy nem az én hibám, hogy...

– Hogy meghalt – tisztázta. – Az anyád. Komolyan, csak gondolj át minden forgatókönyvet, amit aznap tehettél volna. Tudod, hogy még így is végezhette volna úgy… ahogy végezte. Az egyetlen dolog, ami talán megváltozhatott volna, hogy te is meghalhattál volna vele.

Hátráltam egy lépést ezekre a szavakra. Ezelőtt különböző forgatókönyveket gondoltam ki, és minden alternatív valóságban, amit elképzeltem, képes voltam megmenteni őt. De talán igaza van Sticksnek. A valóságban valószínűleg nem tudtam volna életben tartani őt. Megdöbbentett a felismerés.

Sticks kifújta a levegőt. – Tényleg mennem kell. Találkozunk hétfőn? A próbán?

Bólintottam, a gondolatok, amiket most ültetett az agyamba, elvonta a figyelmemet. – Igen. Persze. Majd találkozunk.

Nem vettem észre, hogy elment. Lerogytam az éjjeliszekrényre, mindkét kezemet a hajamba temettem, és azon tűnődtem… Remynek igaza volt? Az anyám halála elkerülhetetlen volt? Talán nem is voltam annyira vétkes, mint ahogy mindig aggódtam emiatt.

14. fejezet

 

RemyCurran

 

Fordította: Suzy

 

Berobbantam a lakásomba, a hivatalos Non-Castrato dobozt a kezemben tartva, képtelen voltam rávenni az agyamat arra, hogy ne mindazon pörögjön, amit ma tudtam meg a zenekari próba alatt... vagy inkább, amit a próba után tudtam meg.

Hallani Asher gyerekkoráról és a szüleiről elég volt ahhoz, hogy elszálljon az agyam. Aztán kiszúrtam azt a dalt. Azt a rettentő, csodálatos, életet megváltoztató dalt.

Ten végülis mégsem volt beszívva. Egy Non-Castrato dal, amit sosem hallottam ezelőtt, tényleg, őszintén, igazán létezik. És tudtam, hogy Asher miért nem volt hajlandó valaha is újra eljátszani. Annyira személyes volt, annyira leleplező, annyira…

Rólam szólt.

Hát, talán rólam szólt. Talán nem. Nem lehettem biztos benne. Kivéve, hogy az összes részlet stimmelt. Por Dios, de mennyire stimmeltek a részletek.

A gondolatok milliónyi darabra szóródtak szét, én pedig lecsaptam a dobozt a kisasztalra, amire mindig teszem a kulcsaimat és a táskámat, homályosan észlelve, hogy Jodi a kanapén nézi a tévét.

Amennyire észrevettem, talán még köszönt is nekem. Fogalmam se volt, hogy válaszoltam-e. Túlságosan lefoglalt, hogy beleássam magam a dobozba és előkeressem a dalt. Amint megtaláltam, a papír remegett a markomban, ahogy ismét elolvastam a szöveget. Minden megfelelőnek tűnt. És mégis… nem tudtam elhinni. Az ötlet, hogy Asher talán látott engem egyszer, és a találkozás annyira lenyűgözte, hogy írt egy… egy szerelmes dalt rólam, elképzelve egy egész jövőt, ami tele van „mi lenne, ha” dolgokkal, amik történhetnének köztünk, több volt, mint amit el tudtam viselni.

– Jodi– kezdtem még mindig Asher kézzel írt álmait bámulva, miközben elé masíroztam, amíg közé és a televízió közé nem értem.

– Ssh... – elhessegetett az útjából, így tovább nézhette a képernyőt. – Ezt figyeld. – Előremutatott… szent guacamole, ő most tényleg a híradót nézte?

Ki volt ez a nő, és mit csinált a lakótársammal?

– Bezárják a Statesburgöt– mondta. – Tudod, azt a nagy börtönt nem túl messze. Volt valami nagy, belső botrány az előző igazgatóval kapcsolatban, és néhány jelenlegi és korábbi elítélttel is. Szerintem elég rossz, hogy bezárják az egész helyet, és úgy tűnik, nincs elég hely a környező börtönökben, hogy elhelyezzék az összes rabot, így ők csak… néhányukat szabadon engedik.

– Hogy? – Megpördültem, ledöbbenve a hír hallatán.

– Tudom, ugye? Mindenki, aki az idén szabadulna vagy feltételesen szabadlábra helyeznék, az nagyjából kikerül onnan. Ez kábé ötven új bűnözőt jelent egy utcákon velünk. Micsoda szar már ez?

– Ijesztő – motyogtam, miközben a képernyőt figyeltem, ahogy a híradós kamerája az állami börtön külsejét pásztázta, ahol a kapuk kinyíltak, hogy kiengedjék az utolsó busznyi elítéltet, akiket más börtönökbe akartak szállítani. – Mikor történt ez?

– Úgy tűnik, már tart néhány hete. De a hírekben csak most kapott szárnyra.

– Statesburg csak olyan húsz mérföldnyire van, nem?

– Bármilyen messze van, akkor is túlságosan közel. – Jodi megrezzent, és átölelte magát. – Veszek egy kibaszott sokkolót. – Aztán rám nézett, és szipogott, ahogy meglátta a maszkomat. – És ha a helyedben lennék, egy darabig így maradnék. Ha elengedtek néhány erőszaktevőt, most sokkal nagyobb biztonságban vagy fiúként.

A szemeimet forgattam, de a maszkom említése eszembe juttatta...

Sticks.

A banda.

Asher és a dala.

– Hé.– Leültem mellé, és megpróbáltam okozatot keresni. – Emlékszel az estére, amikor elmentünk a Forbiddenbehónapokkal ezelőtt és karaokéztunk?

– Persze. – A figyelme visszatért a televízió felé, miközben a körmét rágta. – Az „AllAboutThatBass”-t énekeltük, ugye?

– Aha. – Erre a részre emlékeztem. És Asher dalában pontosan ezt énekelte a lány… a vöröshajú barátnőjével… alias Jodival… talán. – Akkor még Fisherrel voltam?

A szemeit forgatta, és felnyögött. – Igen. Az a köcsög azt mondta, olyan hangom, mintha két kóbor macska üzekedne.

– Micsoda pöcs. – Az orromat ráncoltam, mert igen, sajnos ez pont úgy hangzott, amit Fisher mondott volna. De a vele kapcsolatos összes problémának vége volt és elmúlt. Most… túlságosan Asherre koncentráltam ahhoz, hogy Fisherre gondoljak. – Emlékszel arra, mi volt rajtam?

– Nem igazán számít. – A szemeit forgatta. – Sosem viselsz semmi izgalmasat, amikor elmegyünk bulizni. Csak azokat a hülye pólókat, amiket a koncertekről kapsz.

– Tudom. – Az ajkamat rágcsáltam, és a tekintetem visszatért a dalhoz, megint elolvastam azt a sort a csinos kis latin lányról az Incubus pólóban, aki megrengette Asher Hart világát.

A híradó biztosan valami másra váltott, valami kevésbé érdekes témára, mert Jodi hirtelen rám fókuszált. – Egyébként mire ez a sok kérdés? És az micsoda?

Elvette tőlem a papírdarabot, és én elmagyaráztam, miközben elkezdte olvasni.

Miután elmeséltem mindent, és ő újra átfutotta a dalt, leesett az álla. – Szent szar, Remy. Ezek mi vagyunk. Asher Hart írt egy dalt rólunk. – Tágra nyílt szemei rajtam landoltak. – Rólad.

Nyeltem egyet. – Igen… úgy tűnik, nem?

– Mi az, hogy úgy tűnik? Puta, ez…mi vagyunk.

Megráztam a fejem, tagadnom kellett. Ez csak egyszerűen... túl sok volt. Túlságosan sok.– Az nem lehet.

– Ó, higgy nekem. Így van.

– Jodi– nyöszörögtem. – Az nem lehet. Mi a fenét fogok kezdeni, ha az egész úgy végződik, hogy önmagam leszek? Én tényleg kedvelem őt.

– Akkor mondd el neki rögtön, és szerezz magadnak egy jegyet a legjobb ülésre az Asher Hart expresszen, mert hűha... Írt rólad egy kibaszott dalt, puta. Hálából kúrd szét a fiú agyát.

Ugh, persze, hogy nem értette meg.

– Megőrültél? Ezt egyáltalán nem tehetem. Most a zenésztársa vagyok. Azt hiszi, fiú vagyok. Diosmío, ha rájönne, ki vagyok valójában, ugyanazt gondolná, amit Ten is gondolt, hogy végig tudtam a dalról, és ez csak valami elcseszett kísérlet volt, hogy közelebb kerüljek hozzá. Ó... bassza… meg. – A homlokomra tettem a kezeim, a maszk latexe meglepett, mert elfelejtettem, hogy még rajtam van. – Mit csináljak, Jodi?

 

Mivel én nem voltam a lakótársam, és nem végződött minden válaszom szexszel, megvétóztam a „kúrd szét Asher agyát” ötletet.Jodival kompromisszumot kötöttünk, és úgy döntöttünk, hogy megint el kell mennünk a karaoke estre, válaszokat kapni, és megtudni az igazságot… vagy az állandó töprengés őrületbe kerget minket.

Fogalmam sincs, miért Sticksként mentem. Asher azt mondta, hogy valószínűleg fel sem ismerné az Incubus pólós lányt még ha újra látná is, és bizonyáraa parókám miatt sem ismerné fel bennem a lányt, aki kipróbálta magát a zenekarában, de nem akartam megkockáztatni. Szóval, felhúztam a maszkomat, az álfelsőtestemet és férfialsómat, aztán elmentünk bulizni Jodival.

Grim nem dolgozott ma este, így azon tűnődtem, hogy az ajtónálló a Harper nevű srác volt-e, aki Asher említett. Mikor a sor elejére értünk, már majdnem bedugtam a kezem a hátsó zsebembe a tárcámért, hogy elővegyem a belépti díjat és a személyit, de Jodinak előre kellett mennie, és rám mutatnia. – Ő a zenekarral van.

Fogcsikorgató pillantást vetettem rá, de az ajtónálló hatalmas vigyorban tört ki. – Ó, te vagy Sticks, az új dobos? Hé, haver, örülök a találkozásnak. Harper vagyok. – Kinyújtotta a kezét, hogy megrázza az enyémet, így megköszörültem a torkom, és próbáltam elővenni a „pasit” magamban.

– Üdv – mondtam, megcsináltam az a fejbiccentős dolgot, amit a férfiak szoktak.

Harpernek sokkal jobb temperamentuma volt, mint Grimnek. Nem kért semmilyen azonosítót, és átengedett minket Jodival anélkül, hogy belépti díjat fizettetett volna.

– Nem hiszem el, hogy tényleg működött – mondtam hátrapillantva, hogy biztos nem üldöz-e minket senki a pénzért.

Jodi vigyorgott. – Persze, hogy működött! Te most már VIP vagy itt. Menjünk, nézzük meg, hátha kapunk ingyen piát is. – Amikor belémkarolt, megpróbáltam megállítani magunkat.

– Ne, tényleg. Ne erőltessük.

Valahogy vonakodtam most alkohol közelébe menni. Asher pultos volt, és pont ott kellett lennie.

Persze ő volt az oka annak, hogy idejöttünk ma este, de most, hogy valóban itt voltunk, és talán valóban megtudom, hogy valóban vonzódott-e hozzám – a lány változatomhoz – egykoron, minden csak olyan… ja. Minden arra késztetett, hogy a valóbanszót ismételgettem a fejemben, és hirtelen valódi lámpalázam támadt.

Őszintén szólva, nem voltam biztos abban, hogy valaha is képes leszek ismét belenézni abba a lenyűgöző zöld szemeibe.

Bár úgy tűnt, Jodit nem érdekli, min mennek keresztül az idegeim. Erősebben kapaszkodott a karomba.– Ezért vagyunk itt, puta. Ideje a válaszoknak!

A könyökömnél fogva rángatott, én vonakodva követtem, de egész úton vitatkoztam vele. – Tudod, egyáltalán nem vagyok abban biztos, miért jöttünk ide. Minden elképzelhető részletet beletett az Incubuspólós lányról a dalba. És nem mintha lenne egy látható anyajegyem vagy tetoválásom vagy jellegzetes vonásom, amire hirtelen emlékezhetne. Basszus, még téged sem ismert fel a pajtásomként, aki velem énekelt, amikor a tegnap este találkozott veled. Szóval, tényleg, mi mást kaphatnánk még tőle?

– Nem mondta, milyen hosszú volt a haja vagy hogy magasabb, vagy alacsonyabb volt-e a nevezett pajtásnál.– A karomba csípett, amitől felkiáltottam. – És ezt egyébként azért, mert nyavalyás pajtásnak neveztél. Puta. Én nem vagyok senki pajtása. Én a saját természeti erőm vagyok, köszönöm szépen.

Ez igaz. De ahelyett, hogy bocsánatot kértem volna, nevettem a sértettségén, mert tudtam, hogy ezt akarja tőlem, amíg hirtelen ott nem voltunk a bárban, és többé már semmi sem volt vicces.

– Nem akarom ezt csinálni – vinnyogtam, próbáltam hátrálni, de Jodi előre lökött.

Amikor végül megadtam magam neki, nekimentem a pultnak, és a hasam a szélének préselődött, amitől a hozzám legközelebbi pultos meglepetten felém pördült.

Hála Istennek nem Asher volt. De bámulatos volt, és az, hogy meglátta, amint idiótaként terpeszkedek a pultnál, attól az arcom szánalmasan kigyúlt a maszkom alatt. Bocsánatkérően összerezzentem, és intettem a dögös csaposnak. – Üdv… elnézést kérek.

Hunyorgott egy pillanatig, mielőtt rám mutatott. – Sticks vagy, igaz?

Bólintottam. – Igaz. És te pedig… Mason?

Vigyorogva mutatta fel a hüvelykjét. – Mizu? Adhatok neked és a te…– Jodira pillantott.– … barátodnak egy italt?

– Egy piñacoládát kérek – jelentette ki azonnal Jodi.

A fenébe! Mogorván néztem rá. Persze, hogy pont előttem fogja meginni, amikor igyekeztem teljesen férfias lenni.

– Persze – mondta Mason és rám nézett. – Sticks?

Mivel tetszett az AngryOrchard, amit Asher adott nekem az előző este, kértem egy olyat.

Mason elfordult, hogy elkészítse az italainkat és Jodi lábujjhegyre állt, hogy belebeszéljen a fülembe.– Nem látom az emberedet. Biztos vagy benne, hogy dolgozik ma este?

– Shh… – intettem csendre. – Nem az emberem és igen, biztos vagyok.

– Hát akkor hol van?

A homlokomat ráncoltam, de megráztam a fejem, magam sem voltam biztos a válaszban, miközben én is a helyet pásztáztam, és ugyanannyira rettegtem, mint amennyire élveztem a pillanatot, hogy megpillantom a hosszúkás barna haját a kukoricaselyemszőke csillogásokkal. Dios, csodás volt a haja. Ujjakkal-belemarkolós-miközben-sikoltasz-az-orgazmustól-féle csodás.

– Hé, te! Szexi csapos a sebhellyel– kiáltott Jodi, amitől megrezzentem, ahogy leintette a pult mögötti második srácot, aki nem Mason volt. – Asher dolgozik ma este?

A srác, akit emlékezetem szerint AsherKnoxnak hívott, megállt, hogy röviden a homlokát ráncolja a lakótársamra. – Ez bizalmas információ, bocs.

Vigyorogtam, lenyűgözött, mennyire védelmezőek voltak a munkatársai. Biztosan sokkal több női figyelmet kap, mint azt eleinte gondoltam.

– De én a csaj miatt kérdezem– vitatkozott Jodi, felém görbítette a hüvelykujját, mielőtt gyorsan kijavította magát. – Úgy értem, srác.

Knox rám nézett. Beletelt neki egy másodpercbe, mielőtt felismert, de amikor az arca kitisztult, bólintott. – Ó, üdv. Nem láttam, hogy itt vagy.

– Semmi baj. Jodi, ez itt Knox, Asher egy másik munkatársa. Te… mással voltál elfoglalva, amikor bemutattak engem tegnap este. Knox, ez a lakótársam, Jodi.

Ő kinyújtotta a kezét, turbékolva.– Hát, hello, cukorfalat. Hé, ti ketten… – Mason felé intett az állával, ahogy visszatért az italainkkal.– Nem gondoltatok még arra, hogy hármasban legyünk együtt, mert én teljesen önként vállalnám, hogy a középső nő legyek a dögös szendvicsetekben.

– Uh… – Mason ledermedt az ugyanolyan mozdulatlan Knox mellett, miközben mindketten rémülten meredtek Jodira. – Van barátnőnk.

– Ó, Istenem – morogta Jodi, legyőzötten feldobva a karjait. – Már minden kibaszottul dögös csapos foglalt?

– Mindenki,Asher kivételével – válaszolta Mason letéve elénk az italainkat, és leintett, amikor elővettem a tárcámat, hogy fizessek.

A fenébe, épp most kezdtem belejönni abba, hogy a hátsó zsebemből vegyem elő a pénztárcámat. Soha többé nem akart senki pénzt kérni tőlem?

Klassz.

– Egyébként hová tűnt? – kérdezte egy hang a bal oldalamon, amitől megpördültem Picket találva mellettem, a karját a pultra támasztotta, mint aki épp megérkezett.

– Segít valakinek a karaoke gépnél… megint– válaszolta Mason, és eltett néhány tiszta korsót, ami ott maradt a pulton.

– Persze – motyogta Pick elnézve abba az irányba, miközben Jodi szinte félrelökött, hogy Pick arcába mászhasson.

– Ó, a kurva életbe– motyogta, gyakorlatilag nyáladzott. – Akarok belőled vagy ötöt. Ki a fene vagy te?

Pick meglepetten vonta fel a szemöldökét, ahogy észlelte Jodit, a felülről világító fényben csillogott a benne lévő gyűrű. – Hát nem te vagy a legédesebb? – Kezet nyújtott Jodinak. – A név pedig Pick.

Jodi megfogta a kezét, de nem rázta meg, és egyáltalán nem engedte el. – Kihordhatom a babáidat?

Pick vigyorogva megrázta a fejét, és felemelte Jodi kezét, hogy megcsókolja a bütykeit. – Bocs, édeske. Erre már megvan a hölgyem. De nagyra értékelem az ajánlatod. Tényleg jó hallania egy férfinak, hogy egy gyönyörű nő mennyire értékeli a külsejét.

– Ó, Istenem – nyöszörgött, és felém fordult. – Épp most nevezett gyönyörűnek.

– És azt is mondta, hogy foglalt. – Megragadtam a vállait, kézzel rántottam hátra Picktől, arra kényszerítve, hogy elengedje a kezét. Megint nyöszörgött, amikor kénytelen volt megszakítani a kapcsolatot Pickkel.

– De… ő olyan dögös. Csak még egy érintés? Egy nyalás? Szippantás? Kérlek.

– Hé, az ott Carter Lang? – kérdeztem, észrevettem valakit a tömegben, akit többször is láttam kisurranni Jodi hálószobájából az évek során. Tudtam, milyen könnyű elterelni a figyelmét, megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, amikor odanézett.

– Szent szar, ő az! Mindjárt visszajövök. – És el is tűnt.

A levegőt kifújva Pick felé fordultam. – Nagyon sajnálom. Ő… – Ötletem se volt, hogyan írjam le Jodit. Aranyos volt és pokolian vicces, és nem volt szégyellős abban, hogy megkaparintson bármit, amit akart, a férfiakat is beleértve. De... ja. Elég nehéz eset tudott lenni.

Pick csak kuncogott. – Ne aggódj emiatt. Bóknak vettem.

Így elkezdtem visszafordulni a pult mögötti két csapos felé, hogy bocsánatot kérjek, ha bármelyiküket megsértették volna, amikor Knox száguldott felém… vagy inkább Pick felé.

– Pick, esküszöm, hogy Miller Hart most lépett be a bejárati ajtón.

– Mi?– Pick megfordult, a klubot pásztázta. – Hol?

Asher vezetékneve a beszélgetésbenriadóztatott, így nyíltan hallgatóztam, abba az irányba pillantva, amerre Knox mondta Picknek, hogy nézzen.

– Bassza meg. Mi a fenét keres itt? Azt hittem, még börtönben van.

Vagy egy fél percbe telt rájönnöm, hogy kiről beszélnek.

Az ujjaimmal csettintve mutattam a mindegyik férfira, eszembe jutott a híradó, amit Jodi nézett, amikor hazaértem a próbáról.

– A Statesburgbentartották fogva? – Nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzem meg, mert hirtelen eszembe jutott, hogy Asher említette, ésó a francba.

Helyes volt a bassza meg. Ez nem lehetett jó.

Amikor Knox és Pick is mogorván nézett rám, amiért beleszóltam a beszélgetésükbe, megköszörültem a torkom.– Én csak… mutattak valamit korábban a híradóban arról, hogy vagy ötven rabot engedtek szabadon vagy korábban feltételesre a Statesburg börtönből, mert bezárják a helyet, és a környező börtönök túl zsúfoltak ahhoz, hogy mindenkit befogadjanak.

– Szent szar – motyogta Knox aggódó pillantást küldve Pick felé, aki szintén aggódónak tűnt.

Mivel már ennyirebedózeroltam magam, csak folytattam, mert komolyan, tudnom kellett. – Ki az a Miller Hart? Ő Asher apja, ugye?

Nyugtalanság futott végig Pick arcán, mielőtt vonakodva bólintott. – Aha.

– Ah… basszus. – Visszafordultam, hogy tanulmányozzam a férfit, aki megölte Asher anyját. – Ez nem lehet jó.

– Gondolod, hogy Asher miatt van itt? – kérdezte Knox Picket.

De én voltam az, aki válaszolt. – Persze, hogy Asher miatt van itt. Mi másért jönne ide? Asher a fia…nem említve, hogy az egyetlen szemtanúja annak, hogy ez a pasas megölte a feleségét. Valószínűleg Asher vallomása miatt csukták le. És ha igazán bosszúálló, kurva biztos, hogy ez lenne az első hely, ahová eljönne.

– Várj. Honnan tudod, hogy Asher volt az egyetlen szemtanú? – Pick valami furcsa gyanúval nézett rám. – Ő mondta el neked?

Vállat vontam. – Hát… szóba került.

– A fenébe – szólalt meg Knox hirtelen. – Errefelé tart. Mit csináljunk?

Pick átvette az irányítást, rá mutatott. – Knox, vidd be Ashert az irodámba. Most. Én megszabadulok attól a faszkalaptól.

De Knox megrázta a fejét. – Cseszd meg. Nem nézhetsz szembe Miller Harttal egyedül. Öreg és szánalmas, de rohadtul megbízhatatlan.

– Én majd eltüntetem Ashert a szem elől – ajánlottam fel.

Pick meglepett, de hálás pillantást vetett rám. – Kösz.